In memoriam Bertók Krisztina: nyíltan az öngyilkosságról és a mentális betegségekről!

Talán egy pillanatra most a társadalmi fókusz az öngyilkosságon van, mert öngyilkos lett egy tehetséges fiatal nő. Teljesen önző módon csatlakozom a halálára, mert meg akarom ragadni a figyelmet, hátha most ezen a ponton átmegy, amit a mentális betegségekről és az öngyilkosságról mondok. Azért tehetem meg, hogy véleményt formáljak, mert én magam is megkíséreltem megölni magamat, a véletlen hozta úgy, hogy nem sikerült.

Te aki most gondolkozol, hogy megteszed, nézd meg ezt az oldalt, nagyon sokat segít: https://ongyilkossagmegelozes.hu/  Te pedig, aki látod a szeretteden, hogy szenved, sőt segítséget is kért tőled, nézd meg ezt az oldalt, nagyon sokat segít: https://ongyilkossagmegelozes.hu/

Néhányunk kivételével (akik megkíséreltek véget vetni életüknek, de nem sikerült) senki sem tudja milyen érzés ez, ott állni. A tudatosságod homályba burkolódzik és másik, szerető éned megteszi, amit magad nem mersz, megnyomja a gombot. Az öngyilkosságot elítélőknek vagy semmiségnek tekintőknek mondom: az igazi öngyilkosság az megfontolt és fegyelmezett bizonyosság. Az emberek készek kijelenteni, hogy az öngyilkosság gyáva tett. Ez távolabb nem is állhatna az igazságtól. Az öngyilkossághoz mérhetetlen bátorság kell.

Az öngyilkosság olyan társadalmilag agyonhallgatott téma, hogy csak rendkívüli esetekben éri el az ingerküszöböt. Még a sajtó is óvatosan fogalmaz, nehogy kimondják, hogy egy ember itt bizony megölte magát amiatt, hogy bár valószínűleg jelezte a bajt, mégsem kapott segítséget. Senkitől. Hahó emberek, naponta 150-en kísérelnek meg öngyilkosságot Magyarországon és átlagosan naponta 5 befejezett öngyilkosság van, ebből 1 nő és 4 férfi! Miért nem foglalkozunk ezzel, miért kell szégyenben élnie és segítséget nem kapnia beteg, szenvedő embereknek, hogy számukra az egyetlen kiút az öngyilkosság legyen?

Az öngyilkosságot megkísérlők 80-90%-a jelzi a környezetének, hogy baj van és mire készül. Szavakkal kimondva, mégsem figyel senki, azt hiszik ez csak valamiféle ostoba vicc. Hiszen nem is látszik rajta semmi, csak szép dolgokra kell gondolni és elmúlik az magától! Az öngyilkosságot megkísérlők több mint 90%-a pedig valamelyik nagy pszichiátriai zavarban (major depresszió, skizofrénia, szenvedélybetegség), komoly mentális betegségben szenved, aminek jól látható jelei vannak a környezet számára is. De biztosan csak szomorú szegény, gondolják és mondják a többiek.

Miért kapcsolódik annyi szégyenérzet és megbélyegzés a mentális betegségekhez? Bűnösnek érezzük talán magunkat, ha arcüreggyulladásunk van? Vagy amikor autóbalesetet szenvedünk és eltörik a csontunk?

Valójában gyakran ez a másodlagos szégyenérzet állandósítja a mentális és érzelmi egészségügyi problémákat és azok egyre sokasodó tüneteit. Például a szociális szorongással küzdő személy valószínűleg képes részt venni egy baráti összejövetelen. De ők saját magukat szidják, amiért képtelenek jól érezni magukat. "Miért vagyok ilyen? Hogy lehet itt mindenki ilyen nyugodt rajtam kívül?! Miért nem tudok normális lenni?" És ezek még csak nem is hamis kérdése, de nagyon nem hasznosak.

Ennek a szégyenérzetnek és zűrzavarnak egy fontos eleme abból a társadalmi tévhitből ered, hogy a mentális betegség az egyéni erényeket, a jellem erősségét és/vagy az ember saját döntéseinek következményét tükrözi. Az a mód, ahogyan a mentális betegségekről beszélünk, ellentétben a fizikai betegségekkel, alátámasztja ezeket a hiedelmeket. Például, bár a terápia területén a személyközpontú nyelvezet felé mozdulunk el, előfordulhat, hogy valakit szorongó személyként emlegetünk, vagy olyan ellentmondásos kifejezéseket használunk a személyiségének leírására, mint "a nő neurotikus" vagy "a férfi nárcisztikus". De soha nem mondanánk azt, hogy "a nő rákos", vagy "a férfi influenzavírus". Ezek a kijelentések nevetségesek! És legyünk őszinték: ha arra kérlek, hogy képzelj el egy neurotikus nőt, valószínűleg egy durva kép ugrik be a fejedbe. De ha arra kérlek, hogy képzelj el egy influenzás férfit, mit mond ez neked a személyiségéről?

A mentális problémák nem lehetnek az egyéni döntés függvényei, mert, nos, miért is hozna bárki is ilyen döntést? Ez a jellemgyengeség jele? Ha igen, akkor miért hatásosak a pszichiátriai gyógyszerek? Én magamról tudom, hogy nem gyógyszerezhetjük valakinek a jellemét. A mentális betegség az erénytelenség jele lenne? Ha így lenne, akkor a társadalom olyan nagy alakjai, mint Abraham Lincoln, Winston Churchill és Martin Luther King, Jr. biztosan nem szenvedtek volna súlyos depressziós tünetektől.

Nem tudjuk, hogy mi okozza a mentális betegségeket, és nem is igazán kellene törődnünk vele. Úgy értem nem ez a fontos. Tisztában vagyok a különböző mentális egészséggel kapcsolatos tünetek biológiai előidézőinek érdekes kutatásával. Tisztában vagyok a kedvezőtlen gyermekkori élmények (azaz traumák) hatásaival kapcsolatos kutatásokkal, és tisztában vagyok azzal, hogy a gondolkodásunk hatással van arra, hogy hogyan érezzük magunkat. De vajon ránézhetünk-e valaha is egy mentális tünetekkel küzdő barátunkra, és pontosan tudjuk-e, hogy miért? És még ha tudnánk is - számítana ez?

Ezért támogatom és hangoztatom oly sokszor olyan határozottan az ember és a mentális betegség szétválasztásának szükségességét. Tudatában kell legyünk annak, hogy a gondolataink és érzéseink nem határozzák meg a személyként való létezésünk egészét. Sőt, valójában csak kis mértékben irányítjuk őket. Kifejezetten el kellene választanunk az embert a betegségtől oly módon, ahogy az a látható betegségek orvosi diagnózisai tükrözik. A depresszió például elég nehéz teher anélkül is, hogy bűntudatot kellene éreznünk a depresszió miatt.

Nekünk, az érintetteknek (nem csak a beteg, hanem a környezete is) gyakorolnunk kell, hogy úgy beszéljünk magunkkal és másokkal, hogy ezt a fontos üzenetet közvetítsük. Próbáljuk meg azt mondani: "Az agyam szorongó gondolatokat hoz létre" ahelyett, hogy "szorongónak érzem magam". Próbáljuk meg azt mondani: "A testem fáradtnak érzi magát" ahelyett, hogy "fáradt vagyok". Te nem a mentális betegséged vagy. A nyelvezetünk finomításai egy terapeuta támogatásával együtt érdemben befolyásolhatják azt, hogy a mentális egészséggel kapcsolatos küzdelmek ellenére értékrend szerinti életet élhessünk, bármi legyen is az.

Olyan emberként, akinek az agya sok szorongó gondolatot termel, hadd bátorítsak minden érintetett, hogy szabadítsa meg magát a szégyentől és a bűntudattól azáltal, hogy megváltoztatja azt a módot, ahogyan az átélt tapasztalatairól gondolkodik és beszél.

Kérlek figyeljetek ránk, akik rászorulnak!