Sam Altman, az OpenAI vezérigazgatója és a mesterséges intelligencia kultusz nem hivatalos főpapja mintegy véletlenül elismerte, hogy "Igen, lehet, hogy ez az egész AI csak egy technológiai lufi". Az egészet a dotkom lufihoz hasonlította, ahhoz az igen mókás időszakhoz, amikor a NASDAQ az értékének majdnem 80%-át vesztette el. Kiderült ugyanis, hogy a legtöbb internetes (dotkom) cég valós tevékenységet nem folytat és csak PowerPoint prezentációkban létezik, csini kis logókkal kidíszítve.

Az AI lufi

Őszintén szólva, Altmannak valószínűleg igaza van. Az amerikai tőzsde értéke 5 év alatt majdnem megduplázódott, főleg azért, mert a tőzsde vezető 10 technológiai óriásvállalata azt ígérte, hogy az AI szó szerint mindent megváltoztat majd. Altman sok milliárd dollár tőkét gyűjtött, és máris arról beszél, hogy billiókat fog költeni adatközpontokra. Ez a nagyságrendű pénz felfoghatatlan összeg, akárcsak, ha egy teljes kontinenst akarna megvásárolni.

Szóval, az igazi kérdés itt az, hogy ha ez egy lufi, akkor milyen részvényeket, vagy egyáltalán mit is vettünk valójában? Ez a ’Részvények És Érzelmek’ című játéknak az a pontja, ahol a dolgok furcsává válnak. Az AI-boomról szóló szalagcímek többsége nem arról szól, hogy az AI mekkora értéket teremt. Csak arról szólnak, hogy mennyit emelkedett néhány vállalat részvényeinek az árfolyama. Ez olyasmi, mintha egy étteremben az ételek minőségét abból ítélnénk meg, hogy mennyire drágák a villák. Itt van a bökkenő. Amikor ugyanis egy vállalat piaci értéke több százmilliárddal ugrik meg, az nem azt jelenti, hogy ennyi pénz varázsütésre megjelent a cégnél. Ez pusztán annyit jelenti, hogy az utolsó ember, aki megvásárolta a részvényt, többet fizetett, mint az előtte lévő. Ez olyan, mintha egyetlen banánt 10 dollárért adnának el, ami nem jelenti azt, hogy a Föld összes banánja hirtelen 10 dollárt ér. Ez csak annyit jelenti, hogy valaki egy drága egy drága banánturmixot fog fogyasztani. Tehát, ha valóban tudni akarjuk, hogy ez egy lufi-e, akkor nem a tőzsdei grafikonokat kell nézegetnünk, hanem a valóságra kell koncentrálnunk: a bevételekre, a hardverekre, az áramfogyasztásra és az emberekre. Mert ha billiókat égetsz el, és csak egy kicsit gyorsabb e-mail író segédet kapsz, az egyáltalában nem forradalom. Az csak egy nagyon drága helyesírás-ellenőrző applikáció, egy hatalmas PR gépezettel.

Billiókat égettek el a chipeken

De miből is áll valójában ez a lufi? Mert nem reményekből és álmokból, hanem fémből és elektromosságból és főleg számlákból. Mindössze négy vállalat, az Amazon, a Meta, a Google és a Microsoft csak 2024-ben mintegy 344 milliárd dollárt költött AI-infrastruktúrára. Ez az Egyesült Államok teljes GDP-jének több mint 1%-a, ami vadul hangzik, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ember még az auto correcttel sem tud helyesen írni.

És ez csak a nyilvános számok. Az OpenAI, az egésznek a középpontjában álló vállalat nem nyilvános részvénytársaság, így nem láthatjuk a könyvelésüket. Eddig 40 milliárd dollár tőkét gyűjtöttek, majd további 6 milliárd dolláros másodlagos részvényeladást szerveztek, és Altman mellékesen megemlítette, hogy a nem túl távoli jövőben várhatóan billiókat költenek majd adatközpontokra.

A kínai állami vállalatok állítólag további 500 milliárd dollárt költöttek a saját AI-fejlesztésükre, és az Nvidia és az AMD globális chipeladásai alapján a világ többi része valószínűleg ugyanennyit még egyszer ennyit költhetett. Tehát összességében máris átléptük az 1 billió dolláros határt csak a hardverre, mielőtt még a humán erőforrást, az üzemeltetési és az egyéb magas költségeket hozzá dobnánk.

Az energiafal

Az adatközpontok már most is a világ teljes villamosenergia-felhasználásának körülbelül 1,5%-át fogyasztják, és a Nemzetközi Energiaügynökség szerint ez a szám 2030-ra megduplázódhat, ha a mesterséges intelligencia növekedése így folytatódik. Ami igen vicces, ha amiatt fogy el az áram, hogy a chatbotodnak egy avokádóról szóló Facebook bejegyzést kellett írnia.

Bár az egész világon komoly kihívást jelent, de az Egyesült Államok elektromos hálózata különösen nincs felkészülve erre. A hálózat nagy része az 1960-as és a '70-es években épült, és mindössze 15%-os tartalék kapacitással működik. Eközben Kína, amely jóval később építette ki a hálózatát, 100%-os tartalékkal működik, ami azt jelenti, hogy lazán csatlakoztathatnak még néhány millió szervert anélkül, hogy egy egész régiót elsötétítenének.

Az AI-okat kiszolgáló adatközpontok által okozott túlterhelés az Egyesült Államokban már jelentkezett is. Az amerikai villamosenergia-árak az elmúlt 3 évben majdnem megduplázódtak, részben ennek a mesterséges intelligencia kiépítésének köszönhetően, amely minden iparágat érint, nem csak a technológiát. Ami azt jelenti, hogy amikor az élelmiszerek ára emelkedik, abban közrejátszik az is, hogy az ember szomszédja egy AI-t kért meg, hogy írja meg az esküvői fogadalmát. A Goldman Sachs elemzői szerint a kulcsfontosságú amerikai piacokon új, Ai adatközpontokat is kiszolgálni képes nagyméretű energiakapacitás 2028-ig nem fog üzembe állni. Az AI-boom tehát szó szerint falnak ütközik. Már nem lesz hova bedugni a szervereinket.

Az MIT új, ’The Gen AI Divide State of AI in Business 2025’ című jelentése szerint a generatív mesterséges intelligenciát alkalmazó vállalatok 95%-ának nulla a megtérülése. Nem kiábrándítóan kevés, vagy alig valamicske, hanem konkrétan nulla. Az AI eszközök lenyűgözőnek tűnnek a demókon, de abban a pillanatban, amikor beilleszted őket a valós munkafolyamatokba, szétesnek, mint az IKEA bútorok a hurrikánban. Az a néhány vállalat, amelyik valóban előnyt húz az Ai használatából, nem próbálja automatizálni az összes üzleti folyamatát. Csak kiválasztanak egy unalmas, de értékes feladatot, például a back-office papírmunkával járó feladatait, és csendben felgyorsítják azokat. Mindenki más félkész AI botpilótákat épít mindenre, és csodálkoznak, hogy a végén semmi sem működik.

És ez nem csak a vállalatok rossz AI bevezetési stratégiájából fakad. A gond inkább abból eredeztethető, hogy maga az AI technológia nem egyenszilárd, hanem folyamatosan ingadozik a teljesítménye és minősége. A Model Evaluation and Threat Research kutatói megállapították, hogy a nagy nyelvi modellek jól teljesítenek a rövid feladatoknál, de a hosszúaknál teljesen szétesnek. Még a programozásban is, amely állítólag a mesterséges intelligencia legjobb felhasználási területe, több hibát vétenek, mint az emberi programozók. A programfejlesztő csapatoknak szó szerint AI kódgondnokokat kell alkalmazni, a hiubák kijavítás végett. Ami azért kicsit vicces, mert pont ez lenne az AI feladata.

És ott van még az AI rendszerek stabilitási problémája. Ezek a platformok olyan gyorsan változnak, hogy folyamatosan tönkre teszik a saját ökoszisztémájukat. Amikor az OpenAI kiadta a GPT5-öt, csendben megszüntette az egyedi GPT-k támogatását, és ezzel egyik napról a másikra rengeteg fejlesztői eszközt tett tönkre és ez az, amire az emberek most próbálnak rendszereket építeni. Tehát az AI nem csak, hogy nem képes hozamot termelni, de az esetek nagy részében még ahhoz sem tud elég ideig talpon maradni, hogy megpróbálhassa azt.

A pszichológiai csapda

No de ha a technológia még nincs kész, miért szórnak el rá még mindig dollár milliárdokat a cégek? Nagyon egyszerű. Senki sem akar az lenni, aki lemaradt a jövőről, FOMO nyélgázon. Minden nagyvállalat végig nézte, ahogy a versenytársaik részvényeinek értéke az AI-nek köszönhetően hirtelen felpörögnek, ezért mindannyian bepánikoltak és ugyanezt tették. A költségvetéseket átírták, a csapatokat átnevezték, és a vezérigazgatók minden mondatban az AI-stratégiát kezdték mondani, hogy megnyugtassák a befektetőket. Kevésbé az eredményekről van szó, sokkal inkább arról, hogy ne tűnjenek úgy, mint az egyetlen velociraptor a robotpartin. Persze ez a viselkedés nem újdonság, ugyanez történt dotkom lufi idején is. Akkoriban a vállalatok odatették a nevük végére, hogy .com, és ezzel azonnal megduplázták a cégük értékét.

Ez egy olyan új lufi, amely az igazság apró kis magja köré épül. A dotkom lufi idején bár az internet már nagyon is valós volt, de a legtöbb dotkom cég nem. A mesterséges intelligencia jelenleg valós, de a legtöbb mai mesterséges intelligenciával foglalkozó vállalat valószínűleg szintén nem az. És miközben ez a hype egyre csak nő, a munkavállalók, különösen a pályakezdők, meg vannak győződve arról, hogy azért nem veszik fel őket, mert az AI elvette az összes állást. Pedig a valóságban a Covid járvány utáni felvételi lufi pukkadt ki, és nem az AI robotok váltották fel őket. A cégek ugyanis rájöttek, hogy véletlenül öt front-end csapatot vettek fel a Covid zárlat alatt.

Így most a FOMO és az ego furcsa keveréke mindenkit arra ösztönöz, hogy tovább költsön. Még akkor is, ha a részvényhozamok nem emelkednek, ami alapvetően minden lufinál így működik. Nem a logika tartja magasan az árfolyamokat, hanem a büszkeség. Az olyan helyeken, mint a Szilícium-völgy, a befektetőknek valójában nincs szükségük működő termékekre ahhoz, hogy pénzt öntsenek be. Csak egy jó sztori.

És most, amikor a jövőt építjük, a mesterséges intelligencia emlegetése a tőke gyűjtésének a cheat kódja. Már maguk az amerikai kockázatitőke-befektetők nevezik ezt a valaha volt legnagyobb magánpiaci technológiai lufinak, ami lenyűgöző, tekintve, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik egyszer egy 400 millió dolláros gyümölcscentrifugát finanszíroztak (amiről végül kiderült, hogy csak gyümölcspürét nyom ki egy zacsiból). A magánpiacok a lufi gyorsabb növekedését teszik lehetővé, mivel nincs napi részvényárfolyam, amely leleplezné, mennyire ingatagok a dolgok. Egy vállalat felvehet milliárdokat, elégetheti őket, amíg a következő kör magasabb értékeléssel érkezik. Mindenki úgy tesz, mintha minden nagyszerűen menne. Eközben a tőzsdei, az AI-t övező optimizmus nagy része körülbelül 10 óriáscégben összpontosul, mint például az Nvidia, a Microsoft, az Amazon és a Meta. Annyi tőkét kötöttek le az AI-ba, hogy még a Goldman Sachs is arra számít, hogy az ez irányú tőkebefektetések hamarosan lelassulnak. És amikor ez bekövetkezik, a részvényeik árfolyamát mozgató hype valószínűleg vele együtt elmúlik. A lufi kipukkanása nem szokott mindent eltörölni, néhány cég túléli, és a következő hullám alapjává válik.

A dotkom lufi után startupok ezrei tűntek el, de a Google, az Amazon és az eBay kimászott a romok alól, és felépítette a ma használt internetet. Ugyanez fog történni az AI lufival is. A legtöbb feltűnő AI startup eltűnik, és a túlélők az unalmas, csendben chipeket, adatközpontokat és elektromos hálózatokat építő cégek lesznek. Tehát igen, az AI lufi ki fog pukkanni, de a technológia nem fog meghalni. Csak csendesebb és hasznosabb lesz.

A világegyetem, amelyben élünk több olyan matematikailag is megmagyarázhatatlan furcsasággal rendelkezik, melyekből arra lehet következtetni, hogy a jelenleg ismert világegyetemünk valójában egy fekete lyukban született.

A világegyetem és a fekete lyukak fizikájának párhuzamai arra késztettek néhány kozmológust, hogy elgondolkodjanak azon, vajon a mi világegyetemünk egy fekete lyukban születhetett-e meg.

Ha éjszaka felnézünk a csillagokra, nem nehéz elképzelni, hogy a világűr végtelen. A kozmológusok azonban pontosan tudják, hogy valójában a világegyetemnek vannak határai.

A legjobb asztorfizikai modell szerint a térnek és az időnek volt egy kezdete, egy szubatomi pont, amit szingularitásnak neveznek. Ez az elképzelhetetlenül magas hővel és sűrűséggel rendelkező pont az ősrobbanás során hihetetlen sebességgel kezdett el tágulni. A látható világegyetemet körülhatárolja az úgynevezett eseményhorizont, egy olyan szakadék, amelyen túl semmi sem figyelhető meg, mivel a kozmosz a fénysebességnél gyorsabban tágult, és a legjobb távcsöveink számára is túl messze van ahhoz, hogy a világegyetem egyes részei láthatóvá váljanak. A láthatárunk a világegyetemre szűkebb, mint a valóság. Tudjuk, hogy ott van, de nem láthatjuk.

Ez a két elem - a szingularitás és az eseményhorizont – egyben a fekete lyukak fontos jellemzője is. Az ilyen gravitációs szörnyetegek a kozmoszban mindenütt áldozatra lesnek, elnyelve a gázt, a port és a fényt. Igen, a fényt is. A világegyetemhez hasonlóan a fekete lyukakat is korlátozza a saját eseményhorizontjuk, egy olyan határ, amelyen túl semmi sem figyelhető meg, és amelyről úgy gondolják, hogy egy szingularitást tartalmaz. Talán ezért van az, hogy néhány nemrégiben megjelent tudományos cikk szerint az egész világegyetemünk egy fekete lyuk belsejében létezhet.

Bár ez némileg kívül esik a hétköznapi kozmológián, a fekete lyukban való élet észveszejtő lehetősége semmiképpen sem csak a túl későn fekvő, elmélkedő egyetemistáknak való.

A fekete lyukak világegyetem-elméletének rövid története

 világegyetemről alkotott képünket alátámasztó matematika meglehetősen hasonló a fekete lyukakat leíró matematikához. Mindkettő Albert Einstein általános relativitáselméletéből származik. Ez az elképzelés szerint a térben lévő objektumok görbéket hoznak létre a téridő szövetében, amelyek irányítják mozgásukat, és megmagyarázzák a gravitáció működését. Teljesen véletlenül a megfigyelhető világegyetem sugara történetesen megegyezik egy olyan fekete lyuk sugarával, amelynek tömege a mi kozmoszunk tömegével lenne egyenlő.

Ez az évek során néhány kutatót arra késztetett, hogy felvetesse annak lehetőségét, hogy a világegyetem egy fekete lyuk belsejében van. Az elsők közül ketten dolgozták ki a részleteket: Raj Kumar Pathria elméleti fizikus és egyidejűleg I. J. Good matematikus az 1970-es években.

Körülbelül 20 évvel később Lee Smolin fizikus egy lépéssel továbbment a dolgok felé azzal az elmélettel, hogy minden egyes fekete lyuk, amely a mi világegyetemünkben keletkezik, egy új világegyetemet hoz létre a belsejében, amelynek fizikája kissé eltér a miénktől. Így az univerzumok egymásból bimbóznak, mutálódnak és "fejlődnek", miközben leányuniverzumokat hoznak létre. Ezt nevezte kozmológiai természetes szelekciónak.

A mi univerzumunk a fekete lyuk ellenpárja

Bár ezek közül az elképzelések közül egyik sem vált különösebben általánossá, sok fizikus mégis elismeri a fekete lyukak és az univerzum közötti elvi kapcsolatot. "Matematikailag nagyon is rokonok" - mondja Ghazal Geshnizjani, a szintén a Perimeter Intézet elméleti fizikusa. "Olyanok, mintha egymás ellentétei lennének."

Úgy tartják, hogy kozmoszunk egy szingularitással kezdődött, azzal a végtelen sűrűségű ponttal, amely az ősrobbanást megelőzte. A fekete lyukak ezzel szemben egy szingularitással végződnek, egy icipici szemétlerakó ponttal, ahol minden összezúzódik.

A fekete lyuk eseményhorizontja - a szingularitást körülvevő gömb alakú határvonal - egyben a kritikus pont is, ahonnan nincs visszatérés. Bár a fekete lyukakat az emberek gyakran kozmikus porszívónak gondolják, valójában viszonylag békés objektumok. Egy űrhajó stabil pályára állhatna egy ilyen lyuk körül, majd el is mehetne, hacsak nem halad át az eseményhorizonton, amelyen túl már semmi sem térhet vissza.

Univerzumunk állandó tágulása hasonló jelenségnek mutatkozik, mint a fekete lyukak viselkedése. Amikor távcsővel nézzük világegyetemünket, azt látjuk, hogy a távolabbi objektumok gyorsabban távolodnak tőlünk, mint a közelebbiek. Elég nagy távolságban a tágulás a fénysebességnél gyorsabban történik, és ez a gyors tágulás olyan gyorsan távolítja el egymástól a csillagokat és galaxisokat, hogy azok átlépve a kozmikus horizonton számunkra elvesznek. Majdnem olyan, mintha ezek a csillagok és galaxisok eltűnnének egy belülről kifelé nyíló fekete lyuk torkában.

Persze ezek a felszínes hasonlóságok a fekete lyukak és a világegyetem között nem feltétlenül jelentik azt, hogy az egyik azonos lenne a másikkal.

"Vannak elméleteink, és ezeknek következményei vannak" - mondja Alex Lupsasca, a Tennessee állambeli Nashville-ben található Vanderbilt Egyetem fizikusa. "Ha az elmélet következményeit egy kísérlet kizárja, akkor azt mondhatjuk, hogy a feltételezések ellentmondásosak vagy tévesek."

Hogyan állapíthatnánk meg, hogy az univerzumunk egy fekete lyukban van-e?

Hogyan is nézne ki, ha az univerzumunk valóban egy fekete lyukban lenne? Először is, a kozmosznak lenne egyfajta természetes orientációja - a galaxisok egy irányba forognának, vagy megfigyelhető volna egy ősrobbanás által hátrahagyott forgástengely. "Valamiféle gradiensre számíthatnánk az univerzumunkban" - mondja Afshordi. "Az egyik irány a fekete lyuk középpontja felé mutatna, a másik a fekete lyuk külső része felé."

A legjobb méréseink mégis azt mutatják, hogy a kozmosz nagy léptékben nézve meglehetősen ismétlődőnek tűnik. A fizikusok ezt kozmológiai elvnek nevezik. Ez az elv azt mondja, hogy az univerzumnak nincs különösebb iránya, és nagyjából mindenhol ugyanolyan. Ha egy fekete lyukban született volna univerzumunk, akkor ez a fajta egyenletes eloszlás kétségessé tenné ezt az elméletet. Az általunk jelenleg ismert tények alapján a fekete lyukak haldokló csillagokból születnek - ez a folyamat rendezetlen, kaotikus és messze nem egységes.

És akkor ott van még a fekete lyuk szingularitásának problémája. Ez a végtelenül kicsi pont végzetes bárki vagy bármi számára, aki vagy ami egy fekete lyuk belsejébe kerül. Ez mindenképpen ellentéte a gyorsan táguló kozmosznak.

Ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket jobban meg tudjuk vizsgálni, a fizikusoknak ki kellene találniuk, hogyan egységesíthetnék a 20. század két legsikeresebb elméletét: az általános relativitáselméletet, amely a legnagyobb objektumokra vonatkozik, és a kvantummechanikát, amely az elemi részecskéket és azok viselkedését írja le. Mivel a szingularitás egy mikroszkopikus pont, amely hatalmas tömeggel rendelkezik, nem kezelhető önmagában egyik elmélettel sem, ezért a két elmélet valamiféle szintézisére van szükség. Ezért nem is tudjuk meghatározni, hogy pontosan mi történik egy fekete lyuk belsejében vagy az ősrobbanás előtt.

Mindazonáltal a kozmológusok egyetértenek abban, hogy az ezirányú kutatás egyrészt lenyűgöző feladat, másrészt potenciálisan új felfedezésekhez vezethet. Egyes új felfedezések talán még arra is alkalmas lesz, hogy a kozmológusok újragondolják modelljeiket, és rájöjjenek, hogy a világegyetem tényleg egy fekete lyuk belsejében van.

A mai volt az egyik legerősebb földrengés, amelyet valaha is feljegyeztek - de mégsem hozta magával a sokak által várt katasztrofális cunamit. A helyi idő szerint szerdán 11:25-kor történt 8,8-as erősségű kelet-oroszországi földrengés, komoly aggodalmat keltett a Csendes-óceán partvidéki lakosságában. Emberek millióit evakuálták, miközben az egész a az Indiai-óceánon 2004-ben, és a Japánban 2011-ben bekövetkezett pusztító cunamira emlékeztettek, amelyeket hasonlóan nagy erejű földrengések váltottak ki. A mai cunami azonban sokkal kevésbé volt súlyos, bár okozott némi kárt.

Mi okozta ezt a giga erejű földrengést?

A Kamcsatkai-félsziget bár távoli, de a Csendes-óceáni tűzgyűrű részét képezi. A tűzgyűrűt az itt előforduló földrengések és vulkánok nagy száma miatt nevezik így. A Föld felső rétegei tektonikus lemezekre oszlanak, amelyek mind egymáshoz képest mozognak. A Csendes-óceáni tűzgyűrű e lemezek ívét alkotja, amely a Csendes-óceán körül húzódik. A világ földrengéseinek nagyjából nyolcvan százaléka a gyűrű mentén történik.

A Kamcsatkai-félsziget partjainál a Csendes-óceáni lemez évente körülbelül 8 cm-es sebességgel mozog északnyugati irányba - ez kb. kétszer olyan gyors, mint a körmünk növekedési sebessége, de a Föld tektonikai mércéjével is gyorsnak számít.

A Csendes-óceáni lemez óceáni, ami azt jelenti, hogy sűrű kőzetekből áll, és a kevésbé sűrű mikrolemez alá akar süllyedni. Ahogy a Csendes-óceáni lemez a Föld középpontja felé süllyed, felmelegszik és olvadni kezd, gyakorlatilag eltűnik.

Ez a folyamat azonban nem mindig zökkenőmentes. Gyakran előfordul, hogy a lemezek egymás fölé torlódva összeütköznek, feszültségeket keltve. Ez a súrlódás évezredek alatt felhalmozódhat, majd aztán néhány perc alatt hirtelen felszabadulhat. Ezeket a hatalmas feszültség felszabadulásokat földrengésnek nevezik. A mostani nagy földrengés esetében a törés sok száz kilométeren keresztül pattant ki.

A történelem során feljegyzett legnagyobb földrengések, köztük a három legerősebb chilei, alaszkai és szumátrai földrengés mind gigantikus földrengés volt. A Kamcsatkai-félsziget pedig hajlamos az ilyen erős földrengésekre, mint most ez be is bizonyosodott.

Miért nem volt a mostani olyan súlyos, mint a korábbi cunamik?

a földrengés, mint a föld hirtelen elmozdulása a felette található vizet is elmozdítja, amely aztán cunamiként a partvidék felé halad. Az óceán mélyén a cunami több mint 800 km/órás sebességgel haladhat, ami körülbelül olyan gyors, mint egy utasszállító repülőgép.

Ahogy a cunami a szárazföld közelében sekély vízbe ér, jelentősen lelassul. A hullámok közötti távolság lerövidül, és a hullámok magassága megnő, ami a part közelében gyakorlatilag egy vízfalat hoz létre. Azonban korántsem garantált, hogy egy nagyon erős földrengés különösen magas cunamihoz vezet, amely messze a szárazföld belsejét elérheti.

A mai földrengés 4 méteres szökőárhullámokat okozott Kelet-Oroszország egyes részein az ottani hatóságok szerint. Ezek azonban meg sem közelítik a 2004. évi Indiai-óceánon és Japánban 2011-ben tapasztalt több tízméteres hullámokat.

A cunami hullám magasságát a tengerfenék helyi formái is befolyásolják a partok közelében, valamint a szárazföld alakja, ahová a hullám érkezik. Ezek a tényezők, valamint az, hogy mennyire lakott a part, befolyásolják, hogy mennyire súlyos a cunami hatása.

Az amerikai földtani intézet első jelentései szerint a földrengés középpontja meglehetősen mélyen, mintegy 20,7 kilométerrel a földfelszín alatt volt. Ez a tengerfenék nagyobb elmozdulásához és ezáltal nagyobb cunamihullámhoz vezethetett volna, és mégsem ez történt. A mostani cunami viszonylag kis károkat okozott, gyakorlatilag emberi áldozatok nélkül, köszönhetően a fejlett előrejelzési rendszernek.

John Michael "Ozzy" Osbourne 1947. december 3-án született, és jelentős szerepet játszott a rock- és metálzene történetében. Ő volt az ikonikus Black Sabbath zenekar énekese, és rendkívüli szólókarriert futott be, számos albuma világszerte a slágerlisták élére került. Most megmutatok neked néhány tényt az életéről.

1. Fiatalkorában 3 hónapra bebörtönözték. "Egy kicsit megpróbáltam, milyen is betörni mások házába, de nem voltam benne valami jó. Betörtem egy házba, de kevesebb mint három hétig tartott, mire lebuktam. Apám azt mondta nekem, hogy ez nagyon hülyeség volt. Nem fizettem ki a bíróság által rám szabott büntetést, és néhány hétre börtönbe kerültem". A betörés során a bűntársa mondta neki, hogy viseljen kesztyűt, de Ozzynak sikerült ujjatlan kesztyűben végrehajtani óa a nagy rablást. Zseni!

2. Ozzy többször is azt állította, hogy egyáltalán nem emlékszik semmire a 90-es évekből. Gondolhatnánk, hogy ez csak túlzás, valójában a drogozás miatt tényleg nem emlékezett semmire.

3. Egy nap egy plébános meglátogatta őt és első feleségét, Thelmát a házukban. Thelma megkínálta őt egy kis süteménnyel. De nem tudta, hogy Ozzy valami különlegeset tett a tortába. Ennek következtében a plébános elájult, és át kellett szállítaniuk a házába. A plébános 3 napig ágyban maradt é nem emlékezett semmire.

4. Egy másik alkalommal Ozzy visszarepült Angliába. De 4 gramm kokaint felejtett a zoknijában. Félt, hogy letartóztatják. Ezért felajánlott egy keveset a légiutas-kísérőknek, akik repülés közben kipróbálták a cuccot.

5. Ozzy Osbourne nem tudott kottát olvasni. Zenészként tényleg? Igen!

6. Egyik koncertjén megharapott egy denevért, miközben énekelt a színpadon. Kórházba kellett szállítani és beoltani.

7. Zakk Wylde-dal együtt kidobtak egy televíziót a hotelből, ahol megszálltak. A 9. emeleten voltak és 38.000 dollárt számoltak fel nekik ezért. Ennek ellenére Ozzy azt állította, hogy ez jól elköltött pénz volt.

8. Ozzy kétségtelenül minden idők egyik legnagyobb előadója volt, azonban soha nem emlékezett a dalszövegekre. Minden alkalommal súgógépet használ a koncertjein.

Csak állunk a sorban a balatoni hekk sütödénél és csorog a nyálunk, azt hisszük, ez csak itt és csak most létezik!

Pedig dehogy, otthon is meg tudjuk sütni álmaink hekkjét. Ehhez mindössze fagyasztott hekket kell vennünk bármelyik ismert élelmiszerlánc boltjában (én reklám nélkül a Lidl-re esküszöm), és a receptemre hallgatni. A sütőben készítjük a hekket, így nem lesz annyira olajtól csepegő, mint némely helyen ezt megszokhattuk, de így sokkal egészségesebb lesz és távolról sem roszabb. Eskü, a végeredmény isteni sült hekk lesz, mintha csak a strandon vettük volna!

Ehhez a hozzávalók 3 főre:
- 3 db fagyasztott hekk,
- 5 evőkanál liszt,
- 1 kávéskanál pirospaprika,
- só ízlés szerint,
- étolaj a kenéshez.

Az isteni hekkünk elkészítése nagyjából 45 percet vesz igénybe, de ebben benne van a sütési idő is, így igazából 15 perc saját idő az egész.

Első lépésként a  fagyott hekket szobahőmérsékleten olvasszuk ki, majd mossuk meg alaposan a hekket. Vágjuk le az uszonyait, vagdossuk be mindkét oldalán jó sűrűn (irdalás) és dörzsöljük be ízlésünk szerinti mennyiségű sóval.

A lisztet a pirospaprikával összekeverjük és megforgatjuk benne a hekkeket. Ezt követően sütőpapírral bélelt tepsire sorakoztatjuk a hekkeket és elégedett pillantásainkkel illetjük őket. Kenjük meg étolajjal a hekkeket, de csak a felső oldalukat.

180 C fokon kb. 25-30 perc alatt készre sütjük az előmelegített sütőben, sütés közben nem kell forgatni. Akkor van kész, amikor a bevágások mentén szétnyílik a hús. Akkor fogyasztható, ha a hús már szépen leválik a hal gerincéről. 

A hekkhez kötelezően hideg kovászos ubit és nagyon friss kenyeret rendelek fogyasztani, az élmény csakis így lesz teljes.

Jó étvágyat!

(mmm nyammm, én épp eszem az enyémet)

Az autóipar egekbe emelt ígérete volt immáron 9 éve, hogy Tesla által kínált, önmagukat vezető autók miatt nekünk semmi dolgunk nem lesz az utakon, autóink magukat fogják vezetni. Ez Elon Musk ígérete immáron majdnem 1 évtizede. De az sajnos nem a valóság, maga Elon Musk ismerte el, hogy ez nem reális lehetőség.

Elon Musk elismerte, hogy tévedett, a Tesla autonóm vezetéssel kapcsolatos ígéretei hamisak, nem működnek a valóságban. Miért is?

Elon Musk ígérgetése

Elon Musk közel tíz éve hitegeti a Tesla vásárlóit arról, hogy autói néhány szoftverfrissítéssel elérik a teljes autonóm vezetést. Vagyis, ha egy FSD (Full Self-driving) funkcióval ellátott Teslát vásárolsz, akkor az autód úgy vezetheti magát, hogy elengeded a kormányt, és az autó az előre megadott címre visz saját magától. Most azonban Musk elismerte, hogy a Tesla által 2019 óta gyártott autók nem rendelkeznek az ehhez szükséges hardverrel... Bevallotta, hogy ez egy nagyon bonyolult és nehéz folyamat, és még nem tartanak ott, hogy az önvezetés valóság legyen. De mi lesz azzal a több tízezer felhasználóval, akik súlyos összegeket fizettek ezért az autonóm vezetésért? Örökre elvesztették a pénzüket? Mikor fogja a Tesla megvalósítani a teljes autonóm önvezetést?

Az önvezetéssel kapcsolatban Elon Musk ezekkel vakított mindenkit: 

• Hardver 2.0 (2016): Az első verzió a teljes autonómia ígéretével.
• Hardver 2.5 (2017): Néhány kisebb fejlesztés, de még nem áll készen az önvezetésre emberi felügyelet nélkül.
• Hardver 3.0 (2019-2023): A Tesla biztosította, hogy ez a verzió elég lesz a "teljes önvezetéshez", de Musk azt mondta, hogy nem (ami igaz is volt).
• Hardver 4.0 (2023-tól napjainkig): A legújabb verzió, amely gyártója kommunikációja alapján elsőként lehetővé tenné a valódi autonóm vezetést. A napokban azonban egy útszéli póznának vezette az egyik Cybertruckját a rendszer, életveszélyt okozva.

És mi ezzel a probléma? A probléma nem az, hogy az ígért frissítések minden türelmünkön (10 év!) túl mutatnak, sőt, technikailag még csak nem is lehetségesek. Emberek tízezrei fizettek több mint 12.000 dollárt abban a reményben, hogy amikor ez a technológia elkészül, akkor egy szoftverfrissitésse ezek beépülnek járműveikbe. Most ezek az emberek úgy érzik, hogy a Tesla és annak vezérigazgatója, Elon Muskteljesen becsapta őket.

Mi is az az FSD (Teljes Önvezető Rendszer)?

Azt már tudjuk, hogy a Tesla az a cég, amely a legtöbbet fektet az innovációba és a technológiába, és az egyik dolog, amivel a piaci versenyből kiemelkedik, hogy megalkotta a majdnem autonóm (pustzán ígéreteik szerint az) rendszert. A jelenlegi FSD (Teljes Önvezető Rendszer, hamis ígéretként) frissítés lehetővé teszi az utcákon és autópályákon való közlekedési szabályok betartását. (ami nem teljesen igaz). De meg kell jegyezni, hogy a vezető továbbra is felelős az általa vezetett autóért, és az FSD csupán "segítség" a vezetéshez, de nem 100%-ig megbízható technológia.

A problémák a Tesla számára

A Teslának nem csak a frissítések technológiai problémáival kell megküzdenie, hanem a jogi következményekkel is,. Számos fogyasztó beperelte a vállalatot hamis reklámozás miatt (mert olyan ötletet adott el, amelyről később kiderült, hogy nem valósak). Elon Musk ígéretei ennek megfelelően nem valósak, és ementén most neki is el kellett ismernie, hogy ezek jelenleg nem megvalósítható ígéretek. Hogy mikor fog a Tesla teljes önvezetést megvalósítani?

Amikor a Mercedes már a Kalifornia autópályákon teljes önvezetést valósított meg, és akkor a Tesla még csak ígérget, akkor mi is a valóság?

Első pillantásra nyilvánvalónak tűnhet, hogy az atomok érintkeznek egymással, különösen, ha figyelembe vesszük a minket körülvevő anyagi világot. Az általunk kezelt tárgyaktól kezdve a felhasznált anyagokig valóban minden nagyon szilárdnak tűnik. Az a kérdés azonban, hogy az atomok valóban "érintkeznek-e", ahogyan azt emberi szinten értjük, sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. A válasz valójában azon múlik, hogyan határozzuk meg az "érintés" fogalmát, amely az atomok szintjén jelentősen mértékben módosul.

 Az érintkezés atomi léptékű meghatározásának kihívása

Emberi érzékelésünkben az "érintés" általában jól meghatározott felületek találkozására utal. Ha például egy poharat helyezünk egy asztalra, azt mondhatjuk, hogy a két tárgy érintkezik, mert külső felületeik átfedik egymást. Az atomi léptékben azonban az érintés fogalma már kétértelműbbé válik.

Egy atom nem szilárd tárgy, és nem is olyan entitás, amelynek egyértelmű határai vannak. Egy protonokból és neutronokból álló központi atommagból áll, amelyet folyamatosan mozgó elektronok felhője vesz körül. Ez a kiszámíthatatlan mozgás azt jelenti, hogy az elektronfelhő nem hoz létre rögzített és meghatározott felületet. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelent az atomok közötti érintkezés, meg kell vizsgálnunk e részecskék belső szerkezetét és az elektronjaik között lejátszódó kölcsönhatásokat. Minden atom egy központi atommagból áll, amelyet egy elektronfelhő vesz körül, amely nem egy meghatározott helyen helyezkedik el, hanem pályáknak nevezett területeket foglal el. Ezek a pályák olyan valószínűségi területek, ahol egy adott időpontban több-kevesebb valószínűséggel található egy elektron. Alakjuk és szerveződésük az atom kémiai elemétől függően változik, így minden atomtípusnak egyedi jellemzői vannak.

Amikor két atom közel kerül egymáshoz, a pályáik átfedhetik egymást. Ez az átfedés kötést hoz létre az atomok között, ami alapvető fontosságú a kémiai kötések kialakulásában. Ezek a kémiai kötések, mint például a kovalens vagy ionos kötések, döntő fontosságúak a molekulák kialakulásában és az anyag szerkezetében. Más szóval, az atomok elektronjaik kölcsönhatása révén, a pályáik átfedésének köszönhetően az atomok összeérhetnek és kötődhetnek.

Az atomi kölcsönhatásokban szerepet játszó erők

Az atomok érintkezését lehetővé tevő erők sokfélék. Ezek közül az elektromágnesesség a legerősebb, amely az elektromos töltések közötti vonzásért vagy taszításért felelős. Atomi szinten a negatív töltést hordozó elektronok lépnek kölcsönhatásba a szomszédos atommag pozitív töltésű protonjaival. Amikor az atomok érintkeznek egymással, az elektromágnesesség teszi lehetővé, hogy elektronpályáik átfedjék egymást, ami erős kémiai kötések kialakulásához vezethet, mint például a vízmolekulák vagy a szén-dioxid esetében. Emellett a kvantummechanika is döntő szerepet játszik ezekben a kölcsönhatásokban. Ez szabályozza az elektronok és az atommagok viselkedését, így befolyásolja, hogy az atomok hogyan közelednek vagy taszítják egymást. Az érintkezés egy másik formája olyan szélsőségesebb környezetekben fordul elő, mint a részecskegyorsítók.

Ezekben a környezetben az atomok és a szubatomi részecskék a fénysebességhez közeli sebességgel ütközhetnek össze. Ezek az ütközések lenyűgöző jelenségeket okozhatnak, például az atommagok széttörését, ami új részecskék keletkezéséhez és néha még nukleáris reakciókhoz is vezethet. A CERN például lehetővé teszi, hogy az atomok rendkívül erőszakos módon ütközzenek egymással, és olyan eredményeket mutassanak meg, melyek a hétköznapi világunkban nem fordulnak elő.

Az atomok egymással való érintkezésének hatása a mindennapi életben

Bár az atomok nem érintkeznek úgy, ahogyan azt emberi léptékben elképzelhetjük, kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen a körülöttünk lévő dolgok szerkezetének fenntartásához. Az olyan szilárd testek, mint egy szék vagy egy asztal, az atomok közötti kémiai kötéseknek köszönhetően léteznek, amelyek stabilan összetartják őket.

Ha ezek az atomok nem érintkeznének (elektronjaikon keresztül), az általunk ismert anyag nem létezne. Nagyobb léptékben ezek a kölcsönhatások teszik lehetővé a természeti jelenségek létrejöttét. Például a szilárd testekben az atomok rezgése hanghullámokat hoz létre, az atomok közötti energiacsere pedig hőt termel. Ezen atomi kölcsönhatások nélkül nem létezne hő, hang, sőt az általunk ismert élet sem.

Végső soron, bár az atomok nem érintkeznek az általunk ismert módon, kölcsönhatásuk átható és alapvető. Az atomi érintkezés fogalma eltér attól, amit a mindennapi életben használunk, de az anyag, a kémiai reakciók és a világegyetem szerkezetének megértéséhez továbbra is alapvető fontosságú fogalom. Elektronjaik és kölcsönhatási erőik révén az atomok hozzák létre mindazt, amit fizikai világunkban látunk és érzünk. Így, még ha az "érintésük" nem is hasonlít a látható tárgyakéhoz, valóban az alapja mindannak, ami a valóságunkat alkotja.

Egy fizikus azt állítja, hogy megoldotta a hírhedt „nagypapa-paradoxont”, és így az időutazás lehetségessé vált.

A nagypapa-paradoxon csak egyike azoknak a kényes logikai paradoxonoknak, amelyek az időutazás koncepciójával kapcsolatban felmerülnek. Az időutazást sokáig lehetetlennek tartották, részben a hírhedt „nagypapa-paradoxon” miatt. Ez a rejtély azt a kérdést dobja fel, hogy mi történne, ha valaki visszautazna az időben, és megakadályozná, hogy a nagyapjának gyermekei szülessenek (pl. megöli saját nagyapját), így eltörölve az időutazó eleve elrendelt létezését. Egy új tanulmány azonban megoldotta ezt a kérdést.

Az általános relativitáselmélet, a kvantummechanika és a termodinamika kombinálásával a tanulmány bemutatja, hogy az időutazás megvalósítható anélkül, hogy ez a logikai ellentmondáshoz vezetne.

Az időhurok fizikája

A mindennapi időfelfogásunk a newtoni fizikában gyökerezik, ahol az események lineárisan haladnak a múltból a jövőbe. Einstein 1915-ben elkészült általános relativitáselmélete azonban megkérdőjelezi ezt az intuitív feltételezést. Kiderült, hogy a téridő szövete a józan észnek ellentmondó módon is viselkedhet, amint azt az olyan jelenségek, mint a fekete lyukak is bizonyítják. Az elmélet egyik leglenyűgözőbb előrejelzése a zárt időgörbék lehetséges létezése - a téridő olyan ösvényei, amelyek önmagukba visszakanyarodva elméletileg lehetővé teszik az időutazó számára, hogy visszalátogasson a múltba.

„Az általános relativitáselméletben az energia és a lendület minden formája gravitációs forrásként működik - nem csak a tömeg” - mondta a tanulmány szerzője, Lorenzo Gavassino, a Vanderbilt Egyetem fizikusa.

Egy olyan univerzumban, ahol minden anyag mozog és forog, a téridő annyira eltorzulhat, hogy az idő gyakorlatilag visszahajlik önmagába, és egy hurkot alkot. Egy ilyen hurok mentén haladó űrhajó elméletileg visszatérhetne a kiindulópontjára, nemcsak térben, hanem időben is. Bár úgy tűnik, hogy a világegyetemünk egésze nem forog ilyen módon, a forgó tömegek - mint például a fekete lyukak - hasonló hatást válthatnak ki, zárt időgörbék potenciális környezetét hozva létre.

Az időutazás paradoxonjai

Az időutazás egyik legnagyobb kihívása az általa okozott paradoxonokban rejlik. A nagyapa-paradoxon csak egy példa erre. Ezek a problémák azért jelentkeznek, mert feltételezzük, hogy a termodinamika törvényei, vagyis a hőt és az energiát szabályozó törvények éppoly normáisan működnének egy időhurokban, mint a való életben.

„Valójában a növekvő entrópia törvénye - egy termodinamikai mennyiség, amely egy rendszer rendezetlenségének mértékét méri - az egyetlen olyan fizikai törvény, amely különbséget tesz múlt és jövő között” - mondta Gavassino. „Amennyire tudjuk, az entrópia az egyetlen oka annak, hogy emlékszünk a múltbeli eseményekre, és emiatt nem is tudjuk megjósolni a jövőbelieket.”

Az entrópia számos mindennapi tapasztalatunkat behatárolja, a testünk öregedésétől kezdve az emlékek feldolgozásáig. Még az olyan egyszerű cselekvések is, mint a járás, a fizikai súrlódáson alapulnak. A surlódás maga is növeli az entrópiát, kinetikai energiából hőenergiává változtatja mozgásunkat. De hogyan viselkednének ezek a folyamatok egy időhurokban?

A paradoxonok kvantumos megoldása

Gavassino kutatása, amely a Classical and Quantum Gravity című folyóiratban 2024. december 12-én jelent meg, érdekes megoldást kínál. Carlo Rovelli fizikus munkásságából merítve Gavassino kimutatta, hogy a termodinamika viselkedése alapvetően megváltozik egy zárt időgörbén. Egy ilyen hurokban olyan kvantumfluktuációk keletkeznek, amelyek képesek eltörölni az entrópiát - és így már ez a folyamat alapvetően különbözik attól, amit a mindennapi életben tapasztalunk.

Ezek az ingadozások drámai hatással lehetnek egy időutazóra. Például az entrópia csökkenésével az ember emlékei eltűnhetnek, és az öregedés megfordulhat. „Az entrópia növekedése az oka annak, hogy meghalunk. Mi történik, ha megfordítjuk a halált?” kérdezte meg Gavassino. Ez a jelenség akár visszafordíthatatlan eseményeket, például a nagyapánk megölését is átmenetivé tehetné egy időhurokban, mely teljesen megsemmisíthetné ezt a paradoxont.

„A legtöbb fizikus és filozófus a múltban azzal érvelt, hogy ha létezik időutazás, a természet mindig megtalálja a módját, hogy elkerülje az ellentmondásos helyzeteket” - mondta Gavassino. „Bevezették az 'önkonzisztencia elvét', amely azt sugallta, hogy mindennek úgy kell alkalmazkodnia, hogy egy logikailag koherens történetet hozzon létre. "Az én munkám az első konzekvens levezetése ennek az önkonzisztencia elvnek közvetlenül a megszokott fizikából. Konkrétan a kvantummechanika standard keretrendszerét alkalmaztam - további posztulátumok vagy ellentmondásos feltevések nélkül -, és kimutattam, hogy a történelem önkonzisztenciája természetes módon következik a kvantumtörvényekből.” mondta Gavassino.

Elméleti és gyakorlati következmények

Bár Gavassino megállapításai meggyőző elméleti keretet kínálnak az időutazáshoz, a kérdés továbbra is fennáll: léteznek-e valóban zárt időgörbék az univerzumunkban? A legtöbb fizikus ezzel kapcsolatban igen szkeptikus. Stephen Hawking például 1992-ben azt sugallta, hogy a fizika törvényei megakadályozhatják, hogy ez a fajta időhurok egyáltalán kialakuljon.

Még ha az időhurok nem is léteznek, megértésük és modellezésük betekintést nyújthat valós jelenségekbe. Például annak feltárása, hogy a valós entrópia hogyan fejlődik és viselkedik egy zárt pálya mentén szubatomi léptékben, lenyűgöző betekintést nyújthat a szubatomi rendszerek viselkedésébe és termodinamikájába.

Tudósok szerint az emberek képesek lelassítani az időt pusztán a gondolataikkal, az elméjükkel. Amikor veszélybe kerülsz vagy meditálsz, megtapasztalhatod az érzést, hogy az idő folyása megváltozik körülötted, lelassul. Ez egyáltalán nem a képzeleted szüleménye, hanem valós dolog.

Vészhelyzetben, a szuperkoncentráció vagy a meditáció pillanataiban az emberek "időtágulási élményekről", úgynevezett ITÉ-ről számolnak be - amikor az idő mintha lelassulna számukra. Steve Taylor pszichológus egy évtizede vizsgálja ezeket az élményeket, és új könyvében azt állítja, hogy ezek a pillanatok olyan megváltozott tudatállapotok lehetnek, amelyek módosítják a normális pszichológiai, gondolkodási folyamatainkat. Végigolvasva Steve könyvét, a könyv segít megmagyarázni, hogy az ITÉ-k miért és hogyan fordulhatnak elő különböző élethelyzetekben, és miért nem kizárólag túlélési szituációkban jelentkeznek.

Az idő folyása, sebessége közel sem olyan megváltoztathatatlan, mint amilyennek elsőre tűnik, mint ami a mindennapi környezetük érzékeléséből, tapasztalatainkból fakad.

Kérdezzünk csak meg bármelyik asztrofizikust, és valószínűleg észbontó leírásokkal fog elhalmozni bennünket a gravitáció téridőre gyakorolt hatásáról (azaz minél nehezebb egy tárgy, annál lassabban halad körülötte az idő). Egyes kozmológusok még azon is elgondolkodnak, hogy vajon az univerzum egésze - akár galaxisokkal, akár végtelen semmivel van tele - különböző sebességgel éli-e meg az időt. Több tudományos kutatási projekt azt mutatja, hogy a viláégegyetem különböző tájain különböző sebességek telik az idő. Az idő múlásának érzékelése azonban a mi elménkben is változhat. Ezt a mentális területet vizsgálja Steve Taylor - a Leeds Beckett Egyetem pszichológusa - új könyvében, amelynek címe Time Expansion Experiences (Időtágulási élmények).

Taylor érdeklődése ezek iránt a megváltozott időbeli pillanatok iránt - amelyeket ő "időtágulási élményeknek" vagy ITÉ-nek nevez - akkor kezdődött, amikor 2014-ben feleségével autóbalesetet szenvedtek. "Minden lelassult" - írja Taylor a Leeds Beckett Egyetem honlapján közzétett bejegyzésében. "Hátranéztem, és a többi autó hihetetlenül lassan mozgott, szinte mintha megdermedtek volna. Úgy éreztem, hogy rengeteg időm van arra, hogy megfigyeljem az egész jelenetet, és megpróbáljam visszanyerni az autó feletti uralmat. Meglepett, hogy mennyi részletet tudtam érzékelni."

Szerencsére a házaspár sértetlenül megúszta az autóbalesetet (az autó már nem annyira). A következő évtizedben Taylor elkezdte vizsgálni, hogy hogyan és miért jelennek meg ezek az ultralassúsággal járó pillanatok, és kutatásai elég érdekes következtetésekre vezettek. 2020-ban Taylor 96 esetet elemzett ITÉ-ként, és megállapította, hogy ezek nagyjából fele balesetek során történt, míg mások sportesemények, meditáció vagy pszichedelikus élmények során. Az eredményeket a The Journal of Humanistic Psychology című folyóiratban publikálta.

A The Conversation című weboldaon megjelent új cikkében Taylor elmagyarázta, hogy az időmódosító állapotok mögött álló néhány vezető elmélet nem pontosan ragadja meg az élmények teljes spektrumát. Az egyik elmélet szerint ezek a pillanatok a noradrenalin felszabadulásának - lényegében a szervezet 'harcolj és menekülj' mechanizmusának - az eredményei. De mindez nem magyarázza meg az emberek mentális időtágulását az intenzív meditáció vagy koncentráció pillanataiban. Lehetséges, hogy ez az észlelés egy evolúciós hack az intenzív helyzetek túlélésére, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogyan fordulnak elő élet-halál eseményeken kívül.

Egy másik elmélet szerint az ITÉ-k nem valódi élmények, hanem az emberi elme által keltett emlékezési illúziók. Vészhelyzetben, mondja az elmélet, a tudatosságunk kiélesedik, így a normálisnál több érzékelést szívunk fel" - írta Taylor. "Ezek az észlelések kódolódnak az emlékeinkbe, így amikor felidézzük a vészhelyzeteket, az extra emlékek azt a benyomást keltik, minth az idő lassan telt volna."

Taylor megállapításai az ITÉ-ket átélt emberekről azt mutatják, hogy képesek voltak sokkal gyorsabban feldolgozni a gondolatokat és az információkat, mint ami normális körülmények között lehetséges volna. Taylor azt az elképzelést támogatja, hogy ezek az események az emberi elmét egy megváltozott tudatállapotba helyezik.

Ezekben a pillanatokban kilépünk a normális tudatunkból egy másik "időérzékelésbe". Míg az idő folyása továbbra is a gravitáció és a téridő közötti kényes tánc, az új kutatások azt mutatják, hogy az idő nagyon is lehet egy olyan tudatállapot, mely a valós idő folyását mutatja.

Társadalmunk az autizmus kérdésköre mentén jobbára azzal foglalkozik, hogy az autista gyerekeket hogyan oktatjuk és támogatjuk és hogyan fognak tudni a társadalomba integrálódni. De ezek a gyerekek egyszer mindenképpen felnőnek és felnőttként ugyan ki foglalkozik velük? Még ennél is fontosabb kérdés a gyerekkorban nem diagnosztizált autisták kérdése (a nagyobb tétel, azok, akik szemmel nem látható módon érintettek), akik jómaguk sem tudják kik is ők, és állapotuk ismerete nélkül válnak felnőtté.

Az autizmus tünetei egyénenként változnak, és egy igen széles spektrumon helyezkednek el. Sokszor hallhatjuk a neurodivergens kifejezést is az autisták kapcsán. A neurodiverzitás fogalma az 1990-es években jelent meg azon nézet alternatívájaként, hogy az eltérő idegrendszeri működéssel (például autizmussal, hiperaktivitással) élő emberek betegek, fogyatékosok, „nem normálisak”. Magát a kifejezést Judy Singer magyarországi születésű ausztrál szociológus alkotta szakdolgozatában 1998-ban. A szó a görög neuro- (neuron, ideg, húr) és diverzitás, vagyis sokféleség, változatosság szavak összeolvadásából született. A fogalom és mozgalom azt a nézetet igyekezett és igyekszik képviselni, hogy az emberi idegrendszer többféle módon működhet, minden egyes ember idegrendszere különbözik valamennyire, ez adja egyediségünket. Az autista, hiperaktív agy nem egyszerűen „rosszabb”, mint a neurotipikus, vagyis az emberek nagyobb részére jellemző működésű, hanem más, amely más erősségekkel és gyengeségekkel rendelkezik. A neurodiverz állapotok az emberi változatosság természetes megnyilvánulásai, nem betegség, következésképp ezeket az állapotokat nem kell (és nem is lehet) meggyógyítani.

Mindenki láthatott már olyan posztokat, videókat a közösségi médiában, ahol az emberek részletesen bemutatják azokat a tüneteket, amelyek alapján ők maguk is érzik, tudják, hogy az autista spektrumon vannak. Ezeket a posztokat néző emberek sokszor ezekben magukra ismerve megnyugtatónak találják ezeket a posztokat.

Az autizmusban érintettek nagy részét nem diagnosztizálják gyermekkorukban, így hát felnőttkorukra sincsen az  állapotukról tudomásuk. Ennek számos oka van. Az autista emberek megtanulnak alkalmazkodni az elvárt viselkedési formákhoz, hogy be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Ezt maszkolásnak hívják, nevéből eredően hatásos eredményekkel, ezekről az emberekről senki sem sejti, hogy autisták, mivel minden szociális tranzakcióra jól regálnak.

"A szakemberek az autizmus diagnosztizálása során nagy hangsúlyt fektetnek az autizmus külső jeleire, és legtöbbször nem annyira a nem látható, belső tünetekre, mondja Stephanie Gardner-Wright, a Michiganben dolgozó autizmus szakértő. Ezek a belső tünetek személyenként nagyon különbözőek. "Az autizmus nagyon sokféleképpen jelenhet meg. Az autizmuson belül nagyobb a sokféleség, mint az autizmus és az allizmus (nem autista emberek) között." Ez azt jelenti, hogy számos olyan jel vagy gondolkodási minta van, amelyekkel a nem diagnosztizált autisták azonosulni tudnak.

Az UFO érzés

A felnőtt autista emberek számára gyakori érzés, hogy másnak, idegennek, UFO-nak érzik magukat. Brandon Tessers, az Effective Artistry, egy neurodivergens embereket támogató terápiás csoport igazgatója szerint néhányan úgy írják le, hogy "néha úgy érzik magukat, mint egy idegen lény a Föld bolygón".

Ez az idegenség tudat, annak érzete egy belső mutató, nem lehet egy emberre ránézni és látni, hogy kívülállónak érzi-e magát. Az érzés lehet nyomasztó, de lehet finomabb is, ez személytől függ. Persze az autisták sem  feltétlenül érzik magukat mindig kívülállónak. Találhatnak olyan környezetet, amely befogadóbb, elfogadóbb számukra. Emellett egyes felnőtt autisták felnőttkorukban pusztán attól is jobban érzik magukat, ha olyanok közt vannak, akik állapotukra nem gyengeségként, hanem erősségként tekintenek.

Szociális beilleszkedéssel, jelzésekkel kapcsolatos nehézségek

"Az autizmussal élők számára nehéz megfejteni, hogy mennyi szemkontaktus elég, vagy hogy mikor kell abbahagynia a mosolygást egy beszélgetés során", mondta Gardner-Wright. "Lehet, hogy képesek megtanulni  amegfelelő mennyiségeket, viselkedési normák paramétereit, de ez nem egy veleszületett érzék, mint egy allistánál (nem autista személynél)" - tette hozzá.

Zavaros kapcsolati múlt - romantikus és plátói értelemben egyaránt

Sok nem diagnosztizált autista felnőttnek zavaros és bonyolult társas kapcsolati múltja van. Az autista személyek a romantikus kapcsolatokban is nehéznek érezhetik az eligazodást. Ha romantikus kapcsolataiban nehéz és bonyolult múltja van, akkor valószínűleg az autista személy nem tudja, hogy az ő kapcsolatai miért mennek tönkre, míg másoké nem.

Szenzoros érzékenység

Az érzékszervi ingerekre - például zajra és fényre, látványra- való érzékenység az autizmus egyik lehetséges jele. Ez azt jelentheti, hogy egy hangra vagy hiperérzékeny vagy teljesen érzéketlen vagy. A nem autista emberek általában kevésbé érzékenyek az érzékszervi ingerekre. Az autista személy például különösen erős zajként érzékelheti egy barátja ketyegő órájának hangját, vagy extrém módon érzékeny lehet egy elhaladó mentőautó szirénájának hangjára.

A rutin iránti vágy

Sok autista ember szereti a pontosságot és a következességet. A világ, amelyben élünk, bizonytalan és kiszámíthatatlan. Ezért az autista személyek a rutinhoz folyamodnak, mint az önnyugtatás egyik módjához. Ha a rutin megszakad, erős érzelmek jelentkezhetnek, beleértve az intenzív ingerlékenységet vagy szorongást. A rutinnak nem feltétlennak kell szuper szigorúnak lennie, ez egy gyakori tévhit, amikor az emberek az autizmussal élők napi menetrendjére gondolnak. Ehelyett lehet az is például, hogy minden reggel egy bizonyos bögrét részesítenek előnyben. A rutin különböző embereknél másképp néz ki. Ráadásul a nagy változások is nehezek lehetnek az autista személyek számára.

A rutin bizonyos viselkedésekre is kiterjedhet. Ide tartoznak az ismétlődő testmozgások is, amit stimmingnek (önstimulálás) neveznek. A  stimuláló viselkedések közé tartozhat a test ringatása, a láb rázása, az ujjak morzsolása, egy adott felület dörzsölgetése, de akár a folyamatos séta is a szobában.

Az egyedüllét iránti erős késztetés

Az egyedüllétre való igény a szociális helyzetek vagy a valóban túlstimuláló helyzetek utáni feltöltődéshez az autizmus egyik nagyon tipikus jellemzője. Ez azt jelentheti, hogy az autista személy egy munkahelyi prezentáció vagy egy családi buli után végzetesen kimerültnek érzi magát.

Ez a kimerültség az úgynevezett „maszkolás" jelenségéből ered. Ez a fajta maszkolás azt jelenti, hogy el kell rejteniük valójukat, saját viselkedésüket annak érdekében, hogy beilleszkedjenek abba a viselkedés formába, amit a körülöttük lévő emberek elvátásának gondolnak.

És bár időnként minden ember megteszi ezt, az a mérték, ahogyan az autistáknak álcázniuk kell önmagukat a szociális viselkedésük során, a teljes kimerülést eredményezheti. Ezután kénytelenek hosszú időt egyedül tölteni egyedül, sötét és csendes helyeken, hogy regenerálódjanak.

Kívülről nézve az embereknek fogalmuk sincs, ha valaki álcázza magát. Az autisták azt teszik, amit mindenki elvár tőlük, legtöbbször sikeresen. Ez úgy néz ki például, hogy az autista személy a munkahelyen úgy viselkedik, ahogy „kell”, de aztán hazamegy, összeomlik, és retteg a gondolattól, hogy holnap újra kell kezdenie ezt a maszkolást.

Speciális érdeklődési körök

Az autista személyeknél általában egy bizonyos tevékenység vagy téma iránti mély kíváncsiság és szenvedély is kialakul. Az autisták agya hajlamos nagy szenvedéllyel vonzódni a speciális érdeklődési területük felé, és rengeteg energiát abba fetetve megnyugtató érzést kelt bennük.

És bár mindenkinek vannak érdeklődési körei - és sok embernek erős az érdeklődése - az autisták valószínűleg megtalálják a módját annak, hogy mindent a speciális érdeklődési körükhöz kapcsoljanak. Ez például úgy nézhet ki, hogy akkor is megtalálják a módját annak, hogy kedvenc tévéműsorukról beszéljenek, ha a beszélgetés teljesen más események körül forognak.

A small talk, a csacsogás iránti ellenszenv

A legtöbb ember nem szereti a small talkot, de az autizmussal élők számára a small talk, a csacsogás teljesen kimerítő és olyasmi, aminek szerintük meg sem kellene történnie, hiszen semmi rtelme sincsen.

Az autisták általában nem élvezik a small talkot, és megtalálták a módját, hogy elkerüljék. Igyekeznek az életüket vagy a karrierjüket úgy alakítani, hogy ne kelljen sok ilyen allisztikus (nem autista) kommunikációt folytatniuk. Az autista spektrumon lévő emberek általában a mély, tartalmas beszélgetéseket részesítik előnyben.

Vágy a direkt kommunikációra

Az autizmussal élő emberek az egyenes beszédet részesítik előnyben, a valóban őszinte, világos kommunikáció erős preferenciájával.

Az autisták hajlamosak arra, hogy szó szerint beszéljenek, pontosan azt mondják amire gondolnak és amit szeretnének a külvilágtól. Természetesen ezt is várnák el a többi embertől. Például, amikor azt mondja valaki, hogy "majd ha piros eső esik", az autisták a fejükben szó szerint piros színű esőt képzelnek el, ami az égből hullik, de aztán rájönnek (természetesen egy szempillantása alatt), hogy a hozzájuk beszélő személy a piros esővel valami olyanra utalt, mely számára valami elképzelhetetlen dolog.

Az autisták számára legtöbbször a beszélt nyelv frusztráló, jobban megértik a szavakat, mások mondanivalóját, ha képernyőn vagy papíron leírva látják, mintha valaki hangosan kimondta volna azokat. Az embereknek az autista személyekkel való kommunikáció során olyan rövid mondatokat használni, amelyek pontosan, ténylegesen szó szerint azt fejezik ki, amit mondani akarnak.

Felnőttként felfedezni, hogy autista az ember, nagy felismerés és az önmagunk megértését erősítő érzés, segíthet abban, hogy jobban megértsük magunkat és életünket. De ez egyben gyászfolyamat is, mert azt kívánhatjuk,  bárcsak már gyerekkorunkban is tudtunk volna az állapotunkról, és emiatt bizonyos élethelyzetek másképp alakulhattak volna.

----- Jómagam aspergeresként az autista spektrumon vagyok, a fentiek nagyrészt saját tapasztalataimon alapulnak.  -----