Mi történik, amikor a magas IQ találkozik a kiaknázatlan lehetőségekkel?
A tehetséges emberek gyakran fájdalmasan tudatában vannak annak, hogy többet tudnak, többre képesek, mint amit az életük tükröz. Sok tehetséges felnőtt éli meg azt, hogy tehetsége nem alkalmas a társadalomba tagozódásra, kvázi veszélyes. Mégis, a tehetséges, magas IQ-jú emberek érzése, hogy többre hivatottak, teljesen valid.
A megszégyenített én
Sok tehetséges emberben él egy erős belső hang, amely a kezdetektől arra sarkalja őket, hogy kételkedjenek és tagadják saját képességeiket. Ez a hang gyökereiben a szülők, gondviselők, tanárok, testvérek és társak hozzáállásában rejlik, akik tudat alatt fenyegetve érzik magukat az éles elméjűségtől, és kritikával, elutasítással vagy büntetéssel reagálnak rá. Talán te voltál az a gyerek, aki kijavította a tanárt, és gyorsan megtanulta, hogy soha többé ne tegye ezt. Talán te voltál az a testvér, akinek eredményei támadásokat váltottak ki a testvérekből. Ezek a felhalmozódott tapasztalatok egy olyan üzenetet tanítottak neked, amelyet mára már magadévá tettél: az eszedet veszélyesnek és károsnak tartod. Ha kiállsz a tehetséged mellett, azt arroganciának minősítik, ha elismerésre vágysz az intellektusod miatt, az mások szerint önimádat, és ha hiszel a saját képességeidben, az bizony a társadalom szerint téveszme.
Amikor felmerül benned az az érzés, hogy többet akarsz az életedtől és ennek hangot adsz, arra szinte minden alkalommal elutasítás a válasz. Ekkor a megszégyenített éned mozgásba lendül: Mégis mit képzelsz magadról? Ha tényleg olyan jó lennél, mint hiszed, már régen elérted volna a célodat, a helyedet ahová hiszed hogy tartozol. Úgyhogy maradj csak kicsi és észrevétlen, húzd meg magad, szép csendesen.
Ez a fajta létezés fájdalmas belső küzdelmet eredményez. Egyik részed ki akar bontakozni, és a képességeidet maximális mértékben ki akarja használni. A másik részed mélyen retteg a magánytól, a társadalmi ítélkezéstől és az ntellektusod láthatóságától. Valószínűleg már hosszú éveken, évtizedeken keresztül próbálkoztál kibontakoztatni tehetségedet. Mégsem tudod szégyenérzettel elnyomni az ambícióidat, és nem tudod megkerülni a társadalmi kirekesztéstől való félelmet.
A belsőd ez a fajta kettéosztottsága egzisztenciális válsággá mélyülhet: megbánás a be nem járt utak miatt, irigység a gyermekkori ismerősök és barátok sikerei iránt, imposztor szindróma, amely azt sugallja, hogy te egy csaló vagy, perfekcionizmus, amely megakadályoz az igazi teremtő munkában, és egy mindent átható érzés, hogy soha nem vagy elég jó.
Irigység, tükröződés és ikerség
Az irigység gyakran egy tehetséges ember egzisztenciális válságának fizikai tüneteket okozó, igazán fájdalmas, elhallgatott része. Az irigységet kiválthatja, hgy egy igazán drága autóban látod meg régi osztálytársadat, aki nem igazán volt okos az iskolában, vagy amikor a közösségi médiában böngészve meglátsz valakit, aki ragyogó sikereiről számol be. Néha mások által érthetetlen dühöt érzel a középszerűséget jutalmazó és az intellektuális magasságokat büntető társadalmi és gazdasági rendszerek iránt. Néha befelé fordulsz és az önutálat sava marja a lelkedet.
Gyakran a tehetséges felnőtt megtanul maszkolni és elhallgatnii ezt a fajta irigységet. Szégyellni magát azért, hogy ilyen „felületes” gondjai vannak. Nem kellene felülkerekedni az elismerés és a presztízs iránti vágyon? Szörnyű ember vagy, mert így érzel?
De te nem vagy senki, nem vagy felületes. Csak nem látod a mélyebb rétegeket. Az irigység csak hírnök, és mögötte az ember jogos igénye áll a kongruenciára, belső élményeid tükröződésére a külső valóságban, hogy a valós világban úgy létezz, hogy a többiek olyannak lássanak, amilyennek belül érzed magad. Ez egyáltalán nem nem elmebeteg grandiózusság. Amikor a belsődben egy bizonyos szinten érzed magadat, de annak csak töredékét tudod megvalósítani, láttatni, a disszonancia okozta fájdalom valós.
Pszichoanalitikusok szerint a gyermeknek olyan szülőkre, gondozókra van szüksége, akik tükrözik a gyermek kialakulóban lévő énjét, tudását, intellektusát. Ha ez nem megfelelően alakul, a gyermek fejlődése súlyos veszélybe kerül. Az én törékeny marad, éhes, és állandóan keresi azt az elismerést, amelyet soha nem kapott meg. A tehetséges ember számára a megfelelő gondozói segítség ritkán adatik meg. A szülők nem biztos, hogy megértenek. A tanárok nem biztos, hogy felismernek. A társaid talán nem vesznek észre. Az az különbség, ami a saját magadról alkotott képed és a világ által tükrözött képed között van, krónikus dezorientációt, bizonytalanságot okoz a saját tapasztalataid érvényességét illetően. Amikor arról álmodozol, hogy egy tekintélyes iskolába, vagy a neked megfelelő szakmai környezetbe kerülhettél volna, valójában azt képzeled el, hogy olyan környezetbe kerülsz, ahol végre pontosan látnak téged.
Az álmaidban a téged körülvevő emberek az intellektuális intenzitásodat örömmel fogadnák egy izgalmas vitában, akár vezető technológiai vállalatnál értékelnék innovatív gondolkodásmódodat. Ezek a környezetek a kongruencia lehetőségét villantják fel előtted, ezért olyan vonzóak számodra.
Egészen biztosan érzed a mindennapokban azt az igényt, hogy szeretnél olyan emberekkel együtt lenni, akik hozzánd hasonlóak. Azoknál a tehetséges embereknél, akik mély intellektuális magányban nőttek fel, és nem tudták megosztani valódi gondolataikat, mert nem volt senki, aki megértette volna őket, ez a vágy különösen erős. Amikor elképzeled magad a megfelelő közösségben, azt képzeled el, hogy megtaláltad a hozzád hasonlókat: olyan embereket, akik úgy gondolkodnak, mint te, akik hosszú magyarázatok nélkül,néhány szóból megértenek, és akikkel kevésbé érzed magad magányosnak.
A feszültség fenntartása
Ha van kiút ebből, akkor az valószínűleg azi, hogy meg kell tanulnod a saját elvárásaidnak és a valóságnak is egyszerre megfelelni, fenntartani a kényes egyensúlyt a kettő közt.
Igen, rendkívüli képességeid vannak, amelyek kifejezésre és elismerésre érdemesek. De nem lehet egyik napról a másikra túlnőni minden és mindenki felett, amit és akit ismersz. Mindkét valóság egymás mellett létezik.
Az a gyötrő érzés, hogy rossz helyen vagy, hogy nem sikerült kiaknázni a benned rejlő potenciált, nem a haszontalanság bizonyítékai. Ez azt jelenti, tudatában vagy annak a hiányosságnak, hogy a potrenciálod kiaknázása felé orientálódsz, hogy egy részed nem hajlandó megelégedni egy olyan élettel, amely kevesebb annál, amit lehetségesnek érzel. A pszichéd valami hitelesebbre törekszik, valami olyanra, ami végre lehetővé teszi a belsőd külső kifejezésre jusson.
Az első lépés egyszerűen annak felismerése lehet, hogy ez a fajta egzisztenciális válság nem egy kijavítandó hiba, hanem egy figyelmet igénylő jelzés. Tartsd tiszteletben pszichéd mindkét oldalát és a valóságot olyannak, amilyen és a válasz idővel magától meg fog érkezni.
A bejegyzés trackback címe: