Most jöttem ki a moziból a Barbie című filmről. Hűha, akik készítették a filmet, azok rendesen betéptek! De a kocka kis agyamat a Barbie World fizikája kezdte el foglalkoztatni.

Ez egy bevételi csúcsokat ostromló hét Hollywood számára: az írók és színészek nagyszabású sztrájkja közepette két potenciális kasszasiker is ugyanazon a napon kerül bemutatásra: Christopher Nolan Oppenheimer és Greta Gerwig Barbie című filmje.

Az előbbi egy olyan férfit ábrázol, aki a fizika segítségével alakította át a világot. Az utóbbi egy olyan nőt ábrázol, aki egy olyan világban él, amely teljesen ellentmond a fizika törvényeinek.

Oppenheimer világa a miénk, amelyet az évszázadok óta tanulmányozott fizikai törvények diktálnak. De vajon milyenek lehetnek Barbie világának fizikai törvényei?

A filozófusok metafizikailag lehetséges világokkal kapcsolatos összes kutatása ellenére Barbie rózsaszín és műanyag univerzuma megérdemli a szemlélődést. Számtalan vita folyt Barbie divatérzékéről, de az univerzumának fizikai működésével alig foglalkoztak. Sokan elgondolkodtak Barbie ikonikus sminkjén, de az univerzumának fizikai felépítésén nem.

És bár egyetértek azzal, hogy ha Barbie testalkatát a saját testünkhöz viszonyítjuk, az káros lehet valakinek az önképére, de azt hiszem, fontos megjegyezni, hogy maga Barbie soha nem állítja, hogy ő a mi világunk része. Sőt, ahogyan azt a dalban megörökítették, tudjuk, hogy ő "egy Barbie-lány egy Barbie-világban", mely világnak a fizikai paraméterei valószínűleg eltérnének a miénktől.

A tudományos elméletalkotás gyakran megköveteli tőlünk, hogy olyan lehetőségekkel foglalkozzunk, amelyeket korábban soha nem gondolt át. A filozófiában és az elméleti fizikában gyakran alkalmazunk gondolatkísérleteket olyan elméletek következményeinek feltárására, amelyek gyakorlati igazolása nem lehetséges. Schrödinger macskája, Wigner barátja és az Einstein-Podolsky-Rosen-paradoxon mind olyan gondolatkísérletek példái, amelyek a kortárs fizika alapját képezik. Különösen a kozmológiában a tudósoknak a kísérletezésünket meghaladó csillagászati léptékekben kell elméleteket alkotniuk. A kortárs kozmológusok modelleket használnak az alapvető állandók variálására ahhoz, hogy más lehetséges univerzumok lehetőségével kísérletezzenek.

Természetesen nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre a Barbie-világ fizikai paramétereiről. Úgy tűnik, hogy ok-okozati és időbeli szempontból elszakadt a miénktől, akárcsak a húrelmélet egyes modelljei által feltételezett univerzumok. Az a kevés információ azonban, ami rendelkezésünkre áll, lehetővé teszi számunkra, hogy lenyűgöző következtetéseket vonjunk le a Barbie világ alapvető működésére vonatkozóan.

Barbie, ha emberi méretre méreteznénk, 175 cm magas lenne, és 50 kilogrammot nyomna. Ez a mi univerzumunkban vészesen alultápláltnak tűnne. Gebének. Pedig a súly az csak is Földünk gravitációjának függvényében értelmezhető. Lehet, hogy Barbie párhuzamos univerzumban elhelyezkedő világában más gravitációs állandó érvényesül, ami miatt a súlya is más lenne. Vagy talán a Barbie-világ gravitációs eltérése okozza azt, hogy a testek eleve másképp fejlődtek ki azon a világon.

Amikor a Barbie világot vizsgáljuk, furcsa és zavarba ejtő fizikai törvényszerűségeket láthatunk. Például a Barbie és húgai: Az elveszett kutyusok című filmben Barbie világa furcsa, nem newtoni tulajdonságokat mutat. Az egyik jelenetben egy kutya lovagol egy lovon. Ahelyett, hogy a tehetetlenség hatása miatt a ló hátára az elrugaszkodásának helyére esne vissza kutyusunk, ő hátrafelé repül, miközben a ló tovább halad előre. Ez összhangban van Arisztotelész lebutított fizikai elméletével, amely nem számolt Newton első mozgástörvényének hatásaival. Ezt láthattuk a Barbie filmben is, amikor Barbie napjának indulásakor falak nélküli házából hanyag eleganciával a 2. emeletről a kocsijába siklott alá. A gravitáció leghalványabb jelét nélkülözve.

A Barbie-világ éghajlati viszonyai szintjén homályába burkolódznak. Barbie-t láthatjuk vezetni rózsaszín kabriójában, gyanúsan tökéletes hajjal. Vajon a Barbie-világ egy szél nélküli világ? A szél azért keletkezik, mert a szárazföld feletti levegő másképp nyeli el a nap hőjét, mint a víz feletti, és ez légmozgást okoz. Mire utal ez Barbie világának levegője esetében? Hogy az egyenletesen nyeli el a hőt, függetlenül attól, hogy hol van, vagy hogy állandó a sűrűsége? Aztán ott van a Barbie álomháza. Úgy tűnik, hogy a ház nincs földrengésbiztosra építve - ami arra utal, hogy a Barbie-világ Malibuja nemcsak más éghajlati viszonyokkal, hanem a miénktől vadul eltérő geofizikai tulajdonságokkal is rendelkezik.

A Barbie-álomházak többsége különös építészeti jellemzőket mutat. Összecsukhatóak, kettéoszthatóak, nyitott, egymás felé néző helyiségekkel. Ez még inkább megerősíteni látszik azt a hipotézist, hogy Barbie egy szélcsendes, ráadásul csapadékmentes világban él. Az, hogy hogyan működik a víz körforgása a Barbie-világban, furcsán elhanyagolt téma, ahogyan az is, hogy milyen pszichológiai hatása van annak, ha valaki hosszú távon él ezekben a kirakatszerű otthonokban.

Barbie, akárcsak mi, szénalapú életforma: a műanyag egy nagy molekulasúlyú szerves polimer, amely 80 százalékban szénből áll. Annak azonban, hogy a műanyag az élet elsődleges építőeleme, minden bizonnyal érdekes következményei lennének.

Nyilvánvalóan sok munka vár még a Barbie-univerzum elfeledett rejtélyeinek megoldására, és ez magára Barbie-ra is vonatkozik. Ő rendkívül eredményes egyszerre asztrofizikus, mérnök és űrhajós. Míg J. Robert Oppenheimer eredményeiről sokan a film révén értesülnek, ne feledkezzünk meg Barbie eredményeiről sem - az ő karrierje az 1959-es debütálása óta 64 éve tart, míg Oppenheimer csupán 44 aktív évet töltött a szakmában.

A Mattel Barbie-járól mint feminista hősről vagy a patriarchátus eszközéről folytatott vitáinkban szem elől tévesztettük, hogy ő nem csak a Mattel Barbie-ja. Ő a miénk, az enyém, az unokatestvéremé, a tiéd és a te gyerekedé. Amíg a vele játszó gyerekek, Ken és akárki új világokat álmodhat meg, addig az a világ lesz a valóság, amit ők alkotnak. Ez az ereje Barbie-nak!

Talán egy pillanatra most a társadalmi fókusz az öngyilkosságon van, mert öngyilkos lett egy tehetséges fiatal nő. Teljesen önző módon csatlakozom a halálára, mert meg akarom ragadni a figyelmet, hátha most ezen a ponton átmegy, amit a mentális betegségekről és az öngyilkosságról mondok. Azért tehetem meg, hogy véleményt formáljak, mert én magam is megkíséreltem megölni magamat, a véletlen hozta úgy, hogy nem sikerült.

Te aki most gondolkozol, hogy megteszed, nézd meg ezt az oldalt, nagyon sokat segít: https://ongyilkossagmegelozes.hu/  Te pedig, aki látod a szeretteden, hogy szenved, sőt segítséget is kért tőled, nézd meg ezt az oldalt, nagyon sokat segít: https://ongyilkossagmegelozes.hu/

Néhányunk kivételével (akik megkíséreltek véget vetni életüknek, de nem sikerült) senki sem tudja milyen érzés ez, ott állni. A tudatosságod homályba burkolódzik és másik, szerető éned megteszi, amit magad nem mersz, megnyomja a gombot. Az öngyilkosságot elítélőknek vagy semmiségnek tekintőknek mondom: az igazi öngyilkosság az megfontolt és fegyelmezett bizonyosság. Az emberek készek kijelenteni, hogy az öngyilkosság gyáva tett. Ez távolabb nem is állhatna az igazságtól. Az öngyilkossághoz mérhetetlen bátorság kell.

Az öngyilkosság olyan társadalmilag agyonhallgatott téma, hogy csak rendkívüli esetekben éri el az ingerküszöböt. Még a sajtó is óvatosan fogalmaz, nehogy kimondják, hogy egy ember itt bizony megölte magát amiatt, hogy bár valószínűleg jelezte a bajt, mégsem kapott segítséget. Senkitől. Hahó emberek, naponta 150-en kísérelnek meg öngyilkosságot Magyarországon és átlagosan naponta 5 befejezett öngyilkosság van, ebből 1 nő és 4 férfi! Miért nem foglalkozunk ezzel, miért kell szégyenben élnie és segítséget nem kapnia beteg, szenvedő embereknek, hogy számukra az egyetlen kiút az öngyilkosság legyen?

Az öngyilkosságot megkísérlők 80-90%-a jelzi a környezetének, hogy baj van és mire készül. Szavakkal kimondva, mégsem figyel senki, azt hiszik ez csak valamiféle ostoba vicc. Hiszen nem is látszik rajta semmi, csak szép dolgokra kell gondolni és elmúlik az magától! Az öngyilkosságot megkísérlők több mint 90%-a pedig valamelyik nagy pszichiátriai zavarban (major depresszió, skizofrénia, szenvedélybetegség), komoly mentális betegségben szenved, aminek jól látható jelei vannak a környezet számára is. De biztosan csak szomorú szegény, gondolják és mondják a többiek.

Miért kapcsolódik annyi szégyenérzet és megbélyegzés a mentális betegségekhez? Bűnösnek érezzük talán magunkat, ha arcüreggyulladásunk van? Vagy amikor autóbalesetet szenvedünk és eltörik a csontunk?

Valójában gyakran ez a másodlagos szégyenérzet állandósítja a mentális és érzelmi egészségügyi problémákat és azok egyre sokasodó tüneteit. Például a szociális szorongással küzdő személy valószínűleg képes részt venni egy baráti összejövetelen. De ők saját magukat szidják, amiért képtelenek jól érezni magukat. "Miért vagyok ilyen? Hogy lehet itt mindenki ilyen nyugodt rajtam kívül?! Miért nem tudok normális lenni?" És ezek még csak nem is hamis kérdése, de nagyon nem hasznosak.

Ennek a szégyenérzetnek és zűrzavarnak egy fontos eleme abból a társadalmi tévhitből ered, hogy a mentális betegség az egyéni erényeket, a jellem erősségét és/vagy az ember saját döntéseinek következményét tükrözi. Az a mód, ahogyan a mentális betegségekről beszélünk, ellentétben a fizikai betegségekkel, alátámasztja ezeket a hiedelmeket. Például, bár a terápia területén a személyközpontú nyelvezet felé mozdulunk el, előfordulhat, hogy valakit szorongó személyként emlegetünk, vagy olyan ellentmondásos kifejezéseket használunk a személyiségének leírására, mint "a nő neurotikus" vagy "a férfi nárcisztikus". De soha nem mondanánk azt, hogy "a nő rákos", vagy "a férfi influenzavírus". Ezek a kijelentések nevetségesek! És legyünk őszinték: ha arra kérlek, hogy képzelj el egy neurotikus nőt, valószínűleg egy durva kép ugrik be a fejedbe. De ha arra kérlek, hogy képzelj el egy influenzás férfit, mit mond ez neked a személyiségéről?

A mentális problémák nem lehetnek az egyéni döntés függvényei, mert, nos, miért is hozna bárki is ilyen döntést? Ez a jellemgyengeség jele? Ha igen, akkor miért hatásosak a pszichiátriai gyógyszerek? Én magamról tudom, hogy nem gyógyszerezhetjük valakinek a jellemét. A mentális betegség az erénytelenség jele lenne? Ha így lenne, akkor a társadalom olyan nagy alakjai, mint Abraham Lincoln, Winston Churchill és Martin Luther King, Jr. biztosan nem szenvedtek volna súlyos depressziós tünetektől.

Nem tudjuk, hogy mi okozza a mentális betegségeket, és nem is igazán kellene törődnünk vele. Úgy értem nem ez a fontos. Tisztában vagyok a különböző mentális egészséggel kapcsolatos tünetek biológiai előidézőinek érdekes kutatásával. Tisztában vagyok a kedvezőtlen gyermekkori élmények (azaz traumák) hatásaival kapcsolatos kutatásokkal, és tisztában vagyok azzal, hogy a gondolkodásunk hatással van arra, hogy hogyan érezzük magunkat. De vajon ránézhetünk-e valaha is egy mentális tünetekkel küzdő barátunkra, és pontosan tudjuk-e, hogy miért? És még ha tudnánk is - számítana ez?

Ezért támogatom és hangoztatom oly sokszor olyan határozottan az ember és a mentális betegség szétválasztásának szükségességét. Tudatában kell legyünk annak, hogy a gondolataink és érzéseink nem határozzák meg a személyként való létezésünk egészét. Sőt, valójában csak kis mértékben irányítjuk őket. Kifejezetten el kellene választanunk az embert a betegségtől oly módon, ahogy az a látható betegségek orvosi diagnózisai tükrözik. A depresszió például elég nehéz teher anélkül is, hogy bűntudatot kellene éreznünk a depresszió miatt.

Nekünk, az érintetteknek (nem csak a beteg, hanem a környezete is) gyakorolnunk kell, hogy úgy beszéljünk magunkkal és másokkal, hogy ezt a fontos üzenetet közvetítsük. Próbáljuk meg azt mondani: "Az agyam szorongó gondolatokat hoz létre" ahelyett, hogy "szorongónak érzem magam". Próbáljuk meg azt mondani: "A testem fáradtnak érzi magát" ahelyett, hogy "fáradt vagyok". Te nem a mentális betegséged vagy. A nyelvezetünk finomításai egy terapeuta támogatásával együtt érdemben befolyásolhatják azt, hogy a mentális egészséggel kapcsolatos küzdelmek ellenére értékrend szerinti életet élhessünk, bármi legyen is az.

Olyan emberként, akinek az agya sok szorongó gondolatot termel, hadd bátorítsak minden érintetett, hogy szabadítsa meg magát a szégyentől és a bűntudattól azáltal, hogy megváltoztatja azt a módot, ahogyan az átélt tapasztalatairól gondolkodik és beszél.

Kérlek figyeljetek ránk, akik rászorulnak!

Magam is nehezen kommunikálok az emberekkel és ugyanezt a nehézséget látom a szoftver fejlesztő kollégáimnál is. A fejlesztő kollégáimmal kialakított kommunikáció során a fejemben felprogramozott algoritmust szeretném most megosztani veletek.

A kommunikáció létfontosságú készség minden fejlesztő számára, akár csapatban, akár nyílt forráskódú projekteken dolgozik, akár másokkal osztja meg a kódját. De hogyan tudunk hatékonyan kommunikálni a fejlesztőkkel? Még inkább hogyan tudnak egymás közt hatékonyan kommunikálni a fejlesztők eltérő háttérrel, preferenciákkal és stílussal? Fejlesztő vagy? Ebben a cikkben néhány technikát találhatsz a sikeres kommunikációhoz.

Válassz megfelelő kommunikációs csatornát!

A kommunikáció kontextusától és céljától függően különböző csatornák közül kell választani, például e-mail, chat, video hívás vagy megosztott munkával, mint pl. a kódellenőrzés. Minden csatornának megvannak a maga előnyei és hátrányai, ezért olyan tényezőket kell figyelembe venni, mint a sürgősség, az egyértelműség, a visszajelzés és a hangnem. Például az e-mail jó a hivatalos és részletes üzenetekhez, de nem biztos, hogy ideális a gyors kérdésekhez vagy sürgős problémákhoz. A chat kényelmes és informális, de zavaró és széteső is lehet. A video hívás nagyszerű személyes és közös beszélgetésekhez, de időbeosztást és előkészületeket igényelhet. A kódellenőrzés hasznos a kód megosztására és minőségének javítására, de konstruktív kritikát és konfliktusmegoldást is magában foglalhat.

Az is fontos, hogy felismerjük annak a személynek a preferenciáit, akivel kommunikálni szeretnénk. Egyesek utálják a telefonhívásokat, míg mások élvezik azokat, és hasonló jelenség figyelhető meg a szöveges üzenetek, a csevegések, a video hívások és gyakorlatilag minden más kommunikációs csatorna esetében is. Ha van egy társ fejlesztő, aki gyorsan válaszol a Discordon, de nem ellenőrzi az e-mailjeit, akkor tölthetünk ugyan azzal időt, hogy megpróbáld megváltoztatni ezt a személyt, vagy csak inkább alkalmazkodjunk ahhoz, amiben ő jól érzi magát. Ez a hozzáállás hosszú távon gyakran jobb. Az embereknek sokféle okból vannak szokásaik, amelyek közül néhányat talán nem értünk teljesen. De ha megértjük, hogy mik ezek, még ha nem is tudjuk, hogy MIÉRT vannak, akkor produktívan és hatékonyan tudunk velük dolgozni.

Használj világos és következetes nyelvezetet!

Amikor fejlesztőkkel kommunikálunk, világos és következetes nyelvet kell használni, amely közvetíti az üzenetedet, és elkerüli a kétértelműséget vagy a félreérthetőséget. Ez azt jelenti, hogy megfelelő terminológiát, nyelvtant, helyesírást és írásjeleket használj, valamint kövesd az általános konvenciókat és szabványokat. Például kódíráskor értelmes és következetes változóneveket, megjegyzéseket és dokumentációt kell használni. Amikor egy fogalmat magyarázunk, használjunk példákat, analógiákat és ábrákat. Kérdések feltevésekor vagy megválaszolásakor elegendő kontextust, részleteket és hivatkozásokat kell megadni. Amikor visszajelzést adunk, legyünk konkrétak, építő jellegűek és tisztelettudóak.

Míg a fejlesztők gyakran a technikai készségekre összpontosítanak - és jó okkal -, a kommunikációs készségeket sem szabad figyelmen kívül hagyni. Igaz, hogy a cég megbánhatja, ha egy jól beszélő, de hozzá nem értő programozót vesz fel, de az is igaz, hogy a goromba, de technikailag komoly tudású fejlesztő lehet egy csoport kommunikációból fakadó kitaszított kárvallottja. Ne úgy tekintsünk a kommunikációra, mint szükséges rosszra, hanem mint a professzionális szoftverfejlesztői munkánk fontos részére. Nagyszerű dolog, hogy a fejlesztők folyamatosan fejlesztik a technikai készségeiket, például új programozási nyelvek elsajátításával - de ne feledkezzünk meg a kommunikációs készségek gyakorlásáról sem.

Alkalmazkodj a hallgatósághoz!

A kommunikáció másik fontos szempontja, hogy alkalmazkodjunk a hallgatóságunkhoz, akiknek eltérő lehet a tudásuk, tapasztalatuk és érdeklődésük az adott téma iránt. Meg kell próbálnunk megérteni a közönségünk nézőpontját, igényeit és elvárásait, és a kommunikációnkat ennek megfelelően alakítani. Ha például egy kezdőhöz beszélünk, kerüljük a szakzsargont, a rövidítéseket és a feltételezéseket, és ehelyett használjunk egyszerű és barátságos nyelvezetet, magyarázatokat és sok-sok bátorítást. Ha senior fejlesztővel beszélünk, használjunk pontos és szakszerű nyelvezetet, bizonyítékokat és logikát, és kerüljük az információk ismétlését vagy túlzott leegyszerűsítését. Amikor egy témánkban érdekelt féllel beszélgetünk, a technikai részletek helyett inkább a munkájának értékére és hatására kell összpontosítanunk.

Hallgass meg és tegyél fel kérdéseket!

A kommunikáció nemcsak az információ továbbításáról szól, hanem annak befogadásáról és megértéséről is. Ezért más fejlesztőkkel való kommunikáció során aktívan figyelni kell, és kérdéseket kell feltenni. A hallgatás azt jelenti, hogy odafigyelünk, érdeklődést mutatunk, és tudomásul vesszük, amit a másik mond. A kérdés feltevés azt jelenti, hogy tisztázzuk, ellenőrizzük és bővítjük a kapott információkat, valamint kifejezzük saját gondolatainkat és véleményünket. A hallgatás és a kérdezősködés segíthet a többi fejlesztővel való kapcsolat, bizalom és tisztelet kialakításában, valamint abban, hogy tanuljunk tőlük és fejlesszük saját készségeinket.

Használj kódpéldákat!

A kódpéldák használata hatékony módja a fejlesztők közötti kommunikációnak. A kódpéldák hasznosak a készségek bemutatásához, az ötletek magyarázatához és a visszajelzések kéréséhez. Kódpéldák használata során ügyelni kell arra, hogy a kódot megfelelően formázzuk, a kód logikáját és célját magyarázó megjegyzésekkel legyen ellátva, és értelmes és következetes elnevezési konvenciókat kövessünk. Ezenkívül a kód strukturálására behúzásokat, szóközöket és zárójeleket kell használni. Ha a másik fél nem ismeri a nyelvezetünket vagy keretrendszerünket, használjunk álkódot vagy egyszerűsített kódot. Végül pedig online eszközök vagy platformok, például a GitHub, a CodePen vagy a Stack Overflow is használhatóak a kódpéldák megosztására.

A sokszínűség és az etikett tiszteletben tartása

Végül pedig a kommunikáció a sokszínűség és az etikett tiszteletben tartásáról is szól, amikor fejlesztőkkel érintkezünk. A sokszínűség a fejlesztők közötti különbségek és hasonlóságok felismerését és megbecsülését jelenti a kultúra, a háttér, az identitás, a vélemény és a stílus tekintetében. Az etikett a fejlesztők viselkedését és kommunikációját különböző helyeken és helyzetekben szabályozó normák és viselkedési szabályok betartását jelenti. Például tiszteletben kell tartania azon közösségek vagy szervezetek magatartási kódexét, amelyekhez tartozunk vagy amelyekben éppen részt veszünk. A fejlesztőkkel való kommunikáció során is udvariasnak, udvariasnak és professzionálisnak kell lennie, és kerülnie kell a sértő, durva vagy nem megfelelő nyelvezetet vagy viselkedést.

Az influenszerek nem csak az érzelmeidet manipulálják, de meg is változtatják azt, ahogyan a világot megtapasztalod. Mindezt saját anyagi céljaik megvalósítására teszik, egyáltalán nem a rajongóik iránt érzett elköteleződöttségből vagy szeretetből, mert az egészen egyszerűen nem létezik.

Képzeld magad elé a következőt. Késő este görgeted az Instagram idővonaladat, amikor egy neked ajánlott csatornájában egy számodra tökéletes (direkt neked kiválasztott) tökéletesen képen megakad a szemed. Megnyitod a képet felrakó személy profilját. Kíváncsivá válsz. Talán egy vélt hasonlóság van közted és az előtted álló személy között, talán úgy szeretnél öltözködni, mint ő, talán mindkettőtöknek közös az érdeklődése a vintage orosz babuska babák iránt. Hamarosan 2017-es képeket nézegetsz, majd beköveted őt.

A bekövetett személy (most már az influenszered ugye) képei felbukkannak az idővonaladon, majd kommentelsz. Ha van Threads fiókja, automatikusan bekövetted. Ha van YouTube-csatornája, feliratkozol. Egész idő alatt csak nézed őt és a többi hasonló, bekövetett influenszeredet. Fogyasztasz.

Aztán hirtelen szeretetet érzel. Valószínűleg a keresztnevükön kezdesz el hivatkozni rájuk a felhasználónevük helyett. Tudod, mit ettek tegnap este - sőt, fejben segítettél nekik választani a Foodora (Mert jól esik!) és a házi készítésű ételek között. Bíztattad és támogattad őket, amikor legutóbb nagyon rossz napjuk volt. Mindez anélkül történt, hogy találkoztál volna velük.

Egy nap elmesélnek neked egy történetet arról, hogy milyen sokat jelent nekik a kutyájuk, Vakarcs. Talán még hosszan sorolják is Vakarccsal kapcsolatos emlékeket. Mindez meghatóan és őszintén hangzik. A fenébe is, még az is megdöbbent, milyen aranyos kutya Vakarcs, hát egy ennivaló cukiság, tisztára olyan, mint a te kutyád. Mondatról mondatra vonják be ezek a tevékenységek az embert. Amikor a végére érsz, akkor látod, mert mindig ott van: "Ezért etetem a kutyámat a Hami-Nyami kutyaeledellel (#ezittareklámhelye). Megnyomod a "tetszik" gombot, és nem gondolkodsz rajta túl sokat. Hadd egye a cuki kis Vakarcs azt a finom kaját, megérdemli az a kis pihipuhaság.

Aztán egy nap elmész a szupermarketbe, és lám, ott van a Hami-Nyami kutyaeledel a polcon. A kedvenc influenszeredre gondolsz. A kutyádra gondolsz. Szereted a kutyádat! Megérdemli a legjobbat. Így bár a Hami-Nyami kutyaeledellel 840,- forinttal drágább, mint a márka, amit általában veszel, mégis beteszed a kosaradba. Minden felelős kutyatulajdonos ezt tenné. És végül is te sem vagy más, mint egy felelős kutyatulajdonos, akárcsak az új internetes barátod.

Az ezt követő hónapokban influenszereid lelkes követőjévé válsz. Fogyasztod a posztokat arról, hogy milyen ruhát kellene viselned, milyen fogkrémet, milyen cipőt, és mindeközben elkezdesz úgy tekinteni ezekre az emberre, mintha ismerőseid lennének. Megbízol az ítélőképességükben, elvégre még nem vezettek téged félre.

Majdnem egy igazi barát - majdnem -, pedig még sosem találkoztál vele. De ez a kis bökkenő sem akadályoz meg abban, hogy magadba szívd a róluk szóló összes információt, és anyagilag is támogasd őket. Mindezt azért, mert mélyen gyengédséget éreztél irántuk - egy olyan ember iránt, aki nem is tud a létezésedről.

Ezt a jelenséget paraszociális kapcsolatnak nevezik. Ez egy olyan egyoldalú kapcsolat, amelyben az egyik fél érzelmi energiát, érdeklődést és időt fektet a kapcsolatba, míg a másik fél boldogan mit sem tud a másik létezéséről. Ezt a kifejezést Donald Horton és Richard Wohl pszichológusok alkották meg egy 1956-os tanulmányukban, amely arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek, akik a tömegmédiát, például a rádiót, a televíziót és a filmeket fogyasztják, az előadók iránt olyan intimitási érzéseket alakítottak ki, amelyek analógok voltak azokkal az érzésekkel, amelyeket a való életben ismert emberek iránt éreztek.

A paraszociális kapcsolatban élő személy úgy érezheti, hogy valóban ismeri a másik személyt, anélkül, hogy találkozna vele. Lehet, hogy ugyanúgy kötődik hozzá, mint egy közeli baráthoz vagy családtaghoz. Az információ, amelyet a kapcsolat adakozó oldalán lévő személy megoszt, megerősíti ezt a kötődést, és ahogy az információ mennyisége növekszik, úgy nő a bensőséges kötelék a fogyasztó és az adakozó személy között. A legtöbb kapcsolat a kölcsönösségen alapul, de a paraszociális kapcsolatokban élő emberek számára elég, ha megpróbálják elérni vonzalmuk tárgyát.

Ne érezd magad rosszul - mindannyian voltunk már így. Nekem például barátommá vált az egyik elektronikai termékek tesztelését végző influenszer, ami aztán kisebb vagyonba került, ámde jelentős mértékben növekedett az elektronikai termékek száma a lakásomban.

A közösségi média technológiai fejlődése forradalmasította azt a módot, ahogyan naprakészek maradunk ismeretlen emberekkel kapcsolatos információk terén. Még az átlagember is képes soha nem látott mennyiségű személyes információval túlterhelni a követőit. Az interakciók e túlterheltsége a paraszociális kapcsolatok gyakoriságának és intenzitásának növekedéséhez vezetett, és minden eddiginél több ember hiszi azt, hogy az általa követett emberekkel való kapcsolatuk valódi. Egy 2017-es tanulmány kimutatta, hogy a serdülők 61 százaléka ugyanúgy látta kedvenc médiaszemélyiségeit, mint párkapcsolati partnereit. Az internet nemcsak a hírnév megszerzésének új útjait teremtette meg, hanem az internetnek a hagyományos média (például a zene, a filmek és a televízió) fogyasztására gyakorolt hatása sokkal könnyebbé tette, hogy paraszociális kapcsolatokat alakítsunk ki az e világok hírességeivel, és még intenzívebbé tette ezeket a paraszociális kapcsolatokat. Az intimitás, amelyet kedvenc influenszerünkkel osztunk meg, olyasvalami, amiről Horton és Wohl csak álmodhatott.

Ha megnézzük az elmúlt 70 év meghatározó paraszociális kapcsolatait, úgy tűnik, hogy azokat a PR-csapatok szervezték meg szép nagy ívben, hogy a kívánt reakciót kiváltsák: A Beatlemánia például egy nagyon céltudatos marketing eredménye volt. Az influenszerekkel kiépített kapcsolatok ennél azonban sokkal organikusabbak. Amikor például Tati Westbrook és James Charles - a YouTube két legnépszerűbb sminkes "guruja" - összeveszett egymással a 2019-es nagy vitaminbotrányban, rajongóik fegyvert ragadtak, és a YouTube-kommentek és Twitter-kommentek csataterére vonultak, egy több mint egy éven át dúló, mindkét oldalon több millió ember között zajló csatában. Ezek a rajongók azért tették ezt, mert úgy vélték, hogy lényegében tudják, kik ezek az emberek. Agyrém nem?

Az influenszerek állítólag abban különböznek a hagyományos hírességektől, hogy a hozzájuk való kötődésünk nem a vélt felsőbbrendűségükön, hanem a hozzánk való hasonlóságukon alapul. Ők váltják ki a homofíliánkat, vagyis azt a hajlamunkat, hogy olyan emberekkel hozzunk létre társas kapcsolatokat, akik emlékeztetnek ránk. Ha Beyoncé rajongója lennék, talán mondhatnám, hogy azért kedvelem őt, mert rendkívül tehetséges énekesnő és csodálatos előadóművész, de nem feltétlenül a tehetség alapján állítom össze az Instagram-követésemet. Azért követek embereket, mert ugyanazokat a napszemüveg vagy műszaki márkákat szeretik, mint én, ugyanaz az érdeklődésük a Lego vagy akár a kézműves kenyér iránt és így tovább. Számomra teljesen mindegy, hogy mi Beyoncé kedvenc étele, vagy mit csinál hétvégén, mert Beyoncé hatása az életemre nem azon múlik, hogy osztozik-e velem ezekben a tulajdonságokban.

Ráadásul mindig van egy határozott távolság köztem és egy hagyományos híresség között. Amikor üvöltetem, akkor Beyoncé zenéje talán pusztítóan végig zúdul a lakásomban, amikor vasárnap délelőtt a könyvemet írom, de nem váltja ki az érzelmi reakcióimat azzal, hogy videókat posztol magáról, amelyekben beavat az életéről szóló történésekbe. Bár hajlandó lennék sok pénzt fizetni azért, hogy láthassam őt smink nélkül ébredve a napját megkezdve készülődni, de sajnos erre soha nem lesz lehetőségem. És neked sem. Természetesen a hírességek is elkezdtek belehajolni az influenszerkedésbe. Számtalan példa van, hogy a hírességek olyan dolgokat csinálnak, amelyeket az influenszerek hagyományosan csináltak, mint például a Harper's Bazaar sorozatában a hírességek bőrápolási rutinjai. A különbség az, hogy a hagyományos hírességek még ma sem ápolnak olyan bensőséges kapcsolatot a rajongóikkal, mint az influenszerek, ők egyszerűen reklámoznak. Azt se szeretem, de azért kap pénzt mert híres, beváltja a hírnevét csengő forintokra. Van egy olyan közkeletű vélekedés, hogy az influenszerek hitelesebbek, mert nincsenek nagy PR- és marketing csapatuk, akik eladják őket, és mert látszólag őszinte kapcsolatuk van a rajongóikkal. Ez természetesen ordas hazugság.

Az influenszerek eltörölték a metaforikus érzelmi falat. Azáltal, hogy olyan sok olyan pillanatot osztanak meg velünk, amelyekről azt feltételezzük, hogy a legintimebb pillanataik, beavatnak minket a magánéletükbe. Ez azt eredményezi, hogy az influenszerekkel való kapcsolatunk sokkal intenzívebb, mint az átlagos hírességekkel való kapcsolatunk lenne.

A homofília és az állandó interakció (bár egyirányú) kombinációja mély kapcsolatot teremt az influenszer és a követőik között. Az influenszerek ezt arra használják fel, hogy bizonyos viselkedési mintákat támogassanak, például arra, hogy a követők kommentálják a képeket vagy feliratkozzanak a YouTube-csatornájukra.

Egyes teoretikusok Mark Granovetter "kötőerő" teóriájával próbálták megmagyarázni, hogy miért tűnhetnek olyan valóságosnak az influenszer-követő kapcsolatok. Granovetter szerint egy kapcsolat erőssége négy "kötés" függvénye: az idő mennyisége, az intimitás, az intenzitás és a kölcsönös szolgáltatások. Ha ezt a négy tényezőt az online személyiségekkel való kapcsolatokra alkalmazzuk, nem nehéz belátni, hogyan lehet könnyen meggyőzni valakit arról, hogy ismeri kedvenc vloggerét, miután számtalan órát töltött azzal, hogy információkat fogyasztott róla, olyan videókat nézett, amelyekben esetleg intenzív érzelmeket fejez ki, kommentálta az ilyen videókat, és esetleg időnként kapott válaszul egy like-ot vagy személyre szabott kedvezményes kupont.

Az influenszerek követőikkel való paraszociális kapcsolatainak ápolása szintén rendkívül jövedelmező. A "sadfishing" (szomorúsághalászat, szerintem magyarul is kifejező fogalom) nevű jelenség, amelynek során az influenszerek megosztják személyes küzdelmeiket, ezáltal tovább mélyítve a köztük és a követőik közötti érzelmi kapcsolatot, jelentős nézettségi és bevételi növekedést eredményeznek. Amikor az influenszerek olyan információkat osztanak meg, amelyekben ők személyükben sebezhetőnek tűnnek, például mentális egészségügyi küzdelmeik részleteit, ezzel a szokásos konverziójuk (egy posztra jutó bevételük) hét-tízszeresét érik el. Elképesztő manipuláció.

Néhány, az influenszerkedés káros mivoltát ellenző azt mondja, hogy mindez nem káros eredendően; ezek az influenszerek, akárcsak mindenki más, aki a megélhetésért dolgozik, csak fogaskerekek a rendszerben. Azonban az a tény, hogy az influenszerek nagyrészt felelősek a fast fashion ruházati vonalak marketingjéért, ami azt jelenti, hogy rengeteg embert vesznek rá arra, hogy túlzott mennyiségű ruhát vásároljanak, amelyek nagyrészt az azt előállító munkásokat kizsákmányoló, a környezetet hatalmas mértékben károsító körülmények között készültek.

Nyilvánvaló, hogy nem csak az influenszerek a felelősek egy olyan iparág környezeti hatásaiért, amely a globális délen a gyarmatosítás és kizsákmányolás örökségéből profitál. De el kell ismernünk, hogy az influenszerek működés fontos szerepet játszik abban, hogy a ruhák kikerüljenek a raktárakból és a testünket borítsák.

Az influenszerek nem csak a fogyasztói magatartásunkat befolyásolják. Az utóbbi időkben egyre inkább arra törekednek, hogy érdemben elkötelezzék magukat a társadalmi ügyek mellett. Ezt testesítik meg például a Breonna Taylornak igazságot követelő posztok felszaporodása, amelyek a szelfik aljára kerültek, az egyébként tökéletesen szerkesztett idővonal posztjai közé beékelődve, és a hirdetések fölé helyezve. Ezt a jelenséget sokan kritizálták, mint a halálának mémesítését és árucikké tételét.

Breonna Taylor borzalmas meggyilkolása olyasvalamit eredményezett, amit "gyász ipari komplexumnak" nevezünk, amelynek során a gyilkosság részleteinek nyilvánosságra hozatala és az azt követő, igazságszolgáltatásért kiáltó felhívások frappáns Instagram-kiáltványokká alakultak, és arra használták őket, hogy az emberek és cégek online áruházaiba irányítsák a forgalmat. Ennek legrosszabb példája volt a BreonnaCon, egy négynapos, influencerek által szervezett női empowerment esemény, amely a "szépség, a pénz és az igazságosság" témájára összpontosított, Breonna Taylor örökségének tiszteletére. Itt már én kezdtem magamat szégyelni, holott semmi közöm sem volt hozzá.

De azért nem minden rossz. Ha az emberek vásárolnak dolgokat, mert ezeknek a nagy követőszámmal rendelkező influenszereknek óriási a befolyásuk, akkor valószínű, hogy a posztjaik azt is eredményezhetik, hogy az emberek nagy számban tesznek eleget állampolgári kötelezettségeiknek. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy a paraszociális kapcsolatok és a politikai kérdések összefonódása szükségszerűen jó eredménnyel jár.

Egyesek azzal érvelhetnek, hogy az influenszerek már eddig is fontos politikai szerepet játszottak a szépségipar demokratizálásával. Az a tény, hogy a követés aktusát nagyrészt a rokonszenv érzése diktálja, elkerülhetetlenül megváltoztatta a szépség definícióját, amely a modern történelemben először bővült ki a hidzsábot viselő, fogyatékkal élő, sötét bőrű és kövér nőkkel. Úgy tűnik, hogy az Instagramon vagy a YouTube-on, elegendő követővel bárki lehet szép. Ez természetesen ellenkezik a társadalmi közmegegyezéssel, de javít az emberek kinézetük általi megítélési gyakorlatának károsságán.

A kérdés tehát az, hogyan lehet enyhíteni a paraszociális kapcsolatok negatív hatásait. Bár csábító lenne azt mondani, hogy az influenszereket tiltsuk be vagy egyszerűen csak legyenek kevésbé személyesek a rajongóikkal való kapcsolatuk, de ez valószínűleg meghiúsítaná az influenszer lét teljes lényegét. Igazságtalan lenne nem elismerni, hogy az influenszerek abból élnek, hogy munkájuk során életük mélyen személyes részeit megosztják, és egyes influenszerek valóban nem tudnák kifizetni a számláikat, ha eltakarnák az arcukat vagy megtagadnák a személyes információk megosztását. Az is tisztességtelen lenne, ha úgy tennénk, mintha az influenszerek lennének az egyetlenek, akik hasznot húznak ezekből a kapcsolatokból. Az olyan emberek, mint például Oprah Winfrey és Justin Bieber élő megtestesítői annak, hogy milyen milyen előnyökkel járnak a híres embereknek a rajongókkal való egyirányú kapcsolataikból, az ebből származó szeretettből és élményekből.

Az influenszereknek azonban tudatosítaniuk kell magukban, hogy káros és ragadozó jellegű a (gyakran magányos) követőik érzelmeinek manipulálása anyagi haszonszerzés céljából. Másrészt a követők felelőssége, hogy tisztában legyenek az általuk fogyasztott médiával és annak hatásaival. Nem elég az influenszer-kultúrát hibáztatni azért, hogy továbbra is olyan vállalkozásokat támogatunk, amelyek hozzájárulnak a nagymértékű társadalmi károkozáshoz. Úgy tűnik, hogy a paraszociális kapcsolatok a belátható jövőben nagy részét fogják képezni annak, ahogyan az emberekkel online kapcsolatba kerülünk. Azok, akiknek mi nézők és fogyasztók vagyunk, felelősséggel tartoznak. Ahogy Pókember mondja, a nagy erő nagy felelősséggel jár. Azonban ez az erő részben rajtunk is múlik. Túl kell lépnünk a szimpátia csábításán, és figyelnünk kell arra, hogy mit adnak el nekünk.

Az ENSZ óva int attól, hogy mesterséges intelligencia chipeket ültessenek az agyadba, mert ez veszélyeztetheti a szellemi magánéletedet.

Ez semmiképpen sem egy különleges gondolat, erre bárki magától rájöhet, persze így is sokan lesznek, akik Elon Musk Neuralinkes szavára önként hajtják fejüket a tiló alá.

Magam elé képzelem az újonnan kialakuló CyberSkizó jelenségét (vagy orvosi diagnózisát, ha így fogják nevezni, akkor copyright), ami valósággá válik:

• Emberünk: "Hé, ki van ott?"
• Hang a fejében: "*kéjes sóhajok*"
• Emberünk: "Hé, éreztem ám, hogy a feleségem az előbb szeretkezett velem. Ki csinálja ezt?"
• Hang a fejében: "Most már bizonyítékod van rá, hogy megcsal téged velem."
• Emberünk: “Deee, hogy a bánatos szarban csiná…"
• Hang a fejében: "Feltörtem a feleséged mentális chipjét, ami hozzáférést adott a te mentális chipedhez, mivel ő is tárolta hozzáférési kódokat és a belépési szekvenciát az övén. Ha egyszer már bent voltam, mindenféle gondolatot és cselekedetet váltottam ki, hogy ne legyen más választása, mint hogy vonzónak találjon, és még a férjét is megcsalja."
• Emberünk: "Halló kérem. Ez egy álom?"
• Hang a fejében: "Nyihhinyusznya…"

És bár szinte biztos vagyok benne, hogy a fenti fejbéli párbeszéd el fog hangzani valaki fejében, de én azért mégiscsak javasolnám, hogy tartsuk meg a gondolatainkat magunknak.

Az ENSZ riadót fújt az idegtechnológia "potenciálisan káros" (túlságosan óvatosan fogalmazva) fejlődésével kapcsolatban, arra utalva, hogy az agyi implantátumok és szkennerek lehetővé tehetik, hogy a mesterséges intelligencia beavatkozzon a magánjellegű, emberi gondolatokba.

Ez egész pont olyan, mintha a neurotechnológiára rászórnánk egy kis szteroidot. És miközben a mesterséges intelligencia (ami nem kifejezetten létezik, mint ahogy képzelik a népek) a neurotechnológia területét (is) erősíti, egyesek óvatosságra intenek. A technológia messzemenő és potenciálisan káros képességekkel rendelkezik.

Egy olyan világ felé haladunk, amelyben az algoritmusok lehetővé teszik számunkra, hogy dekódoljuk az emberek mentális folyamatait, és közvetlenül manipuláljuk a szándékaik, érzelmeik és döntéseik hátterében álló agyi mechanizmusokat.

A neurotechnológia fénysebességgel halad előre és bár ez a fajta a technológia életmódváltó lehet, ennek a következményeivel is számolni kell.

Példának hozhatom Hannah Galvin, egy epilepsziás nő nő esete. Az agyába egy neurotechnológiai eszközt telepítettek, amely érzékeli a rohamokat és értesíti a beteget arról, hogy mikor kell lefeküdnie. Az eszköz végül megkeserítette Galvin életét, aki elmondása szerint naponta akár 100 rohamot is kapott, amelyek folyamatosan aktiválták az eszközt. Úgy érezte, mintha valaki lenne a fejében, és történetesen az nem ő maga, hanem valaki más. Depressziójának és állapotának rosszabbodása miatt végül eltávolították a készüléket.

A technológia azonban fantasztikus eredményeket is hozhat más emberek számára, lehetővé téve a vakok számára a látást, vagy a bénultak számára a járást.

A neurotechnológia számos egészségügyi probléma megoldásában segíthet, de hozzáférhet és manipulálhatja az emberek agyát, és információkat állíthat elő az identitásunkról és az érzelmeinkről. Ez veszélyeztetheti az emberi méltósághoz, a gondolatszabadsághoz és a magánélethez való jogunkat-

Itt hatalmas felelőssége van a döntéshozóknak a kontrollált használat tekintetében, mint ahogy a drogok orvosi használata is szabályozott. Jelenleg az agyba ültethető chipek, ha nem kifejezetten orvosi eszközök, hatalmas veszélyt jelentenek azokra, akik kritika nélkül elfogadják és agyukba ültettetik a tech mogulok önös érdekből történő felesleges fejlesztéseit.

Tanult-e valamit a nem létező problémákat megoldani akaró innovatív vállalkozói réteg abból, hogy egy előremutató valóságnak hitt termékbe bevásárolt, amely jó előre tudhatóan bukásra volt ítélve?

Volt idő, nem is olyan régen, amikor a bolygó minden jelentős építésze "építkezett" a Metaverse-ben, amely a Mark Zuckerberg Meta (Facebook) égisze alatt működő virtuális valóságplatformja és a hozzá kapcsolódó projektek márkaneve volt. Tavaly olyan elképesztő nevek, mint a Zaha Hadid Architects, a Grimshaw, Farshid Moussavi és természetesen a Bjarke Ingels Group ígéretet tettek arra, hogy "virtuális városokat", virtuális "irodákat" és hasonlóan homályosan hangzó "közösségi tereket" hoznak létre, amelyeket kriptopénzzel finanszíroznak és virtuális „művészettel” (NFT) látnak el. A buzgalom, hogy megragadják a legújabb trendet, amit az egyre kétségbeesettebb és kudarcra hajlamos technológiai ipar kínál, annyira érezhető volt, hogy még a valós fejlesztők, például a CitizenM szállodalánc és az olyan márkák, mint a Jose Cuervo is beszálltak, és egy csomó tényleges pénzt dobtak be a kamu vállalkozásba. A virtuális ingatlanokba való befektetés és beköltözés teljes őrületbe fulladt.

Bizonyos szempontból ki hibáztathatná ezeket a vállalatokat és cégeket? A virtuális valóság szolgáltatás 2021-es indulása óta az úgynevezett "mobilinternet utódja" olyan szárnyaló hype áldozata lett, amilyennel csak kevés dolog bírt ez idáig. A McKinsey azt állította, hogy a Metaverse 5 billió dollár értéket hozhat a vállalkozásoknak. A Citi nem kevesebb, mint 13 billió dollárra becsülte. Ez akkora hatalmas szám, amit emberi elme fel sem foghat, a valós világ teljes gazdasági termelésének teljesítményével vetekszik.

Csak egy probléma volt: az egész dolog egy őrületes nagy baromság. A Metaverse nemhogy nem ér ennyit, de kiderült, hogy abszolút semmit sem ér. Még csak nem is arról van szó, hogy a platform elmaradt volna a várakozásoktól vagy lassan vált volna népszerűvé. Egyáltalán nem látogatta senki a Metaverse-t.

A hype-nagyságára, a kamu mértékére mértéke 2023. májusában derült fény. A Decentralandnak, a vitathatatlanul legnagyobb és legjelentősebb Metaverse platformnak mindössze 38 aktív napi felhasználója volt. A várt százmilliók helyett. A Guardian arról számolt be, hogy a Meta zászlóshajójának számító Horizon Worlds egyik, a felhasználók jutalmazására szolgáló funkciója globálisan nem termelt több bevételt, mint 470 dollár. Nem milliárd, nem billió, hanem simán dollár. Harmincnyolc aktív felhasználó. Négyszázhetven dollár. Nem olvasod rosszul ezeket a számokat. Azt állítani, hogy a Metaverse halott, alulértékelt kifejezés. Soha nem is élt.

Utólag visszatekintve ez nem meglepő. Ha azon tűnődsz, hogy mi értelme van a virtuális valóságnak, a Metaverse-nek - üzleti találkozók? bulik? egyfajta 90-es évek végi Second Life fantázia megélése, de lábak nélkül? - nem vagy egyedül. Valójában senki, még maga Zuckerberg sem volt soha tisztában azzal, hogy mire való ez az egész vállalkozás azon kívül, hogy az internet jövőjének és és egyfajta homályos, virtuális együtt lógást feltételezett. A sajtó meg benyalta az egészet és az emberiség jövőjeként kommunikált errő a kudarcra ítélt vállalkozásról.

A vállalkozás kudarca, amelynek végül maga Zuckerberg vetett véget 2023. májusában, emberek állásába, befektetők sok milliárd dollárnyi pénzébe, emberek értékes, vissza nem kapható idejébe került. De ahogyan azt a Metaverse előtt az NFT-k és a kriptovaluták, majd utána a generatív mesterséges intelligencia hasonlóan eltúlzott hamis felemelkedése esetében is láthatunk, még az ilyen riasztó bukások ellenére sem tűnik úgy, hogy bármi is változna.

Ha megkérdezzük a gyerekeket, hogy milyen terekben érzik otthon magukat, nem fogják azt mondani, hogy Horizon Worlds (Facebook Metaverse). Azt fogják mondani, hogy Roblox (az ellentmondásos, pénzre váltott játéktervezési platform), Minecraft (egy nyitott világot építő videojáték, amely elég régi ahhoz, hogy én magam is játszottam már vele, a gyermekem pedig épp ma kezdte a Minecraft tábort) és Fortnite (játékosok egymás elleni harci játéka, nagyfokú testreszabhatósággal.) A márkák tudják ezt; sokan, mint például a Gucci és a Nike, elkezdtek rendezvényeket és termékbemutatókat rendezni ezekben a virtuális terekben, hogy megpróbáljanak tőkét kovácsolni az egyre fiatalabb felhasználók eléréséből.

A Metaversum kudarcának elképesztő mérete, a tanácsadók és befektetők által említett számok és a valóság közötti eltérés, valamint a tényleges, őrült összegek, amik a dologba kerültek, egyrészt megalázó, másrészt ébresztőnek kellene lenniük.

De, ami még ennél is fontosabb, a technológiai ipar jelenlegi formájában - amely egyre inkább úgy néz ki, mint a legjobb esetben a megfoghatatlan hype-buborékok, a legrosszabb esetben pedig a pénzügyi csalások véget nem érő ciklusa - nem barátja a valóságnak, a valós társadalom és gazdaság építésének. Nem nyújtanak maradandó értéket vagy jelentős produktivitást a társadalom számára. A fellendülés és a csőd ciklusai egyre rövidebbek és rövidebbek lesznek, az eladásra kínált áruk pedig egyre inkább pénzügyiesítettek és instabilak.

A technológiai ipar nem szereti a valós termelést, gazdaságot, de tovább megyek, a művészeteket sem. Profitot húz belőlük, de - amint azt a mesterséges intelligencia munkaügyi következményei kapcsán láthattuk - nyíltan ellenséges a kreatív folyamatokkal szemben. És semmi sem állítja meg addig, amíg minden munka és minden általa előállított dolog - a koncepcióművészettől és a filmforgatókönyvektől kezdve a taxizáson át az építészetig – ez ellen nem lép fel, saját emberi kiválóságuk mentén.

De mi lesz, ha nincs kamu Metaverse és AI, mi fog annyi kattintást és like-ozt kapni a LInkedInen, Facebook-on és Instagramon? MI lesz a kamu influenszerekkel, ugye?

Nemrégiben írattam egy blogbejegyzést a ChatGPT-vel arról, hogy a ChatGPT nem mesterséges intelligencia. Megkértem mesterünknek és elpusztítónkat, hogy írjon magáról és egy árva betűt sem változtatva közreadtam a végeredményt. A napokban megjelent a Google saját chatbotja is, a Bard, megkérdeztem őt is, vajon mesterséges intelligencia-e. Nem lett olyan jó szóösszevagdosás, mint a ChatGPT-é, de a lényeget megfogta. Szintén változatlan formában bemásoltam szépen a végeredményt ide, fogyasszátok szeretettel!

(A bejegyzés a következő, Google Bardnak megadott kérésemre készült: "Írj egy cikket arról, hogy a Bard chatbot miért is nem valódi mesterséges intelligencia.")

A Bard egy nagy nyelvi modell, más néven beszélgető AI vagy chatbot, amelyet arra képeztek ki, hogy informatív és átfogó legyen. Hatalmas mennyiségű szövegadaton képezték ki, és képes kommunikálni és emberi szöveget generálni a felszólítások és kérdések széles skálájára válaszul. Például összefoglalókat tud adni tényszerű témákról vagy történeteket készíteni.

• 
  A Bard azonban nem valódi mesterséges intelligencia. Nem tud gondolkodni vagy megérteni a világot úgy, mint egy ember. Csak szöveget tud feldolgozni és generálni az általa kiképzett adatok alapján.
  
  Ez azt jelenti, hogy a Bard nem tud új információkat megtanulni vagy alkalmazni korábbi tudását új helyzetekben. Nem tud kreativitást vagy eredetiséget sem mutatni. Csak egy gép, amelyet arra terveztek, hogy szöveget generáljon.
  
  Bár a Bard lenyűgöző eszköz, fontos megjegyezni, hogy nem egy valódi mesterséges intelligencia. Nem tudja helyettesíteni az emberi kapcsolatokat vagy a valódi gondolkodást.
  
  Íme néhány konkrét példa arra, hogy a Bard miért nem valódi mesterséges intelligencia:
  
  A Bard nem tud új információkat megtanulni. Csak azokat az információkat tudja feldolgozni és generálni, amelyeken kiképezték. Ha például új tényt mutatnak neki, nem tudja alkalmazni ezt a tudást új helyzetekben.
  
  A Bard nem tud kreativitást vagy eredetiséget mutatni. Csak olyan szöveget tud generálni, amelyet már látott vagy hallott. Nem tud új ötleteket vagy gondolatokat kifejleszteni.
  
  A Bard nem tud gondolkodni vagy megérteni a világot úgy, mint egy ember. Csak szöveget tud feldolgozni és generálni az általa kiképzett adatok alapján. Nem tudja megérteni a emberi érzelmek, a társadalmi kontextus vagy a világ összetettsége.
  
  Összességében a Bard egy lenyűgöző eszköz, de nem egy valódi mesterséges intelligencia. Nem tudja helyettesíteni az emberi kapcsolatokat vagy a valódi gondolkodást.

Egy nem régiben indult per azt állítja, hogy a Google "titokban ellopott mindent, amit amerikaiak százmilliói valaha is létrehoztak és megosztottak az interneten", hogy képezze a Bard nevű mesterséges intelligenciáját.

A kereset azzal vádolja a Google-t, hogy "titokban ellopott mindent, amit valaha is létrehoztak és megosztottak az interneten". Az ügyvédi iroda nemrég hasonló csoportos keresetet nyújtott be a ChatGPT készítője, az OpenAI ellen is. Egy új per pedig azt állítja, hogy a Google "titokban ellopott mindent, amit valaha is amerikaiak százmilliói alkottak és osztottak meg az interneten", hogy generatív AI termékeit, például a Bard chatbotot, betanítsa.

A Clarkson Ügyvédi Iroda által a Kalifornia északi körzetének amerikai kerületi bíróságán kedden benyújtott csoportos kereset azzal vádolja a Google-t, a DeepMind nevű mesterséges intelligenciával foglalkozó testvérvállalatot és az Alphabet anyavállalatot, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül megszerezték az emberek adatait. "A Google minden személyes és szakmai adatunkat, kreatív és másolt munkáinkat, fényképeinket, sőt még az e-mailjeinket is - gyakorlatilag a digitális lábnyomunk teljes egészét" elvette, hogy AI-termékeit megalkossa - állítja a kereset.

"A Google éveken át titokban, senki értesítése vagy beleegyezése nélkül gyűjtötte be ezeket az adatokat". Ez magában foglalja az előfizetéses weboldalakról, valamint a könyvek és kreatív alkotások kalózgyűjteményeiről ismert weboldalakról származó adatokat is - állítja a kereset. A panasz hivatkozik a Google adatvédelmi szabályzatának július 1-jei frissítésére is, amely szerint a Google "nyilvánosan elérhető online" információkat is gyűjthet mesterséges intelligenciamodellek képzése és olyan termékek létrehozása érdekében, mint a Google Translate, a Bard és a Cloud AI képességek.

"A Google-nak egyszer és mindenkorra meg kell értenie: nem az övé az internet, nem az övé a kreatív alkotásaink, nem az övé a személyiségünk kifejezése, a családunkról és gyermekeinkről készült képek vagy bármi más, csak azért, mert megosztjuk őket az interneten" - áll a keresetben. "A "nyilvánosan elérhető" soha nem jelentette azt, hogy bármilyen célra szabadon felhasználható".

A Google nem reagált azonnal az Insider megkeresésére, hogy kommentálja a keresetet, de a Reutersnek adott nyilatkozatában "alaptalannak" nevezte a kereset állításait. Halimah DeLaine Prado, a Google általános jogtanácsosa az Insidernek adott nyilatkozatában elmondta, hogy a vállalat "évek óta egyértelmű", hogy a Google Translate-hez hasonló szolgáltatások mögött álló AI-modellek betanításához "felelősségteljesen és az AI-elveinkkel összhangban" nyilvános forrásokból származó adatokat használ, például a nyílt weben közzétett adatokat és nyilvános adathalmazokat. "Az amerikai jog támogatja a közérdekű információk felhasználását új, hasznos felhasználási módok létrehozására, és várjuk, hogy megcáfoljuk ezeket az alaptalan állításokat" - folytatta DeLaine Prado.

A keresetet körülbelül két héttel azután nyújtották be, hogy a Clarkson Ügyvédi Iroda hasonló panaszt nyújtott be az OpenAI ellen, azt állítva, hogy a vállalat "hatalmas mennyiségű személyes adatot" lopott el és használt fel a ChatGPT képzéséhez, beleértve az orvosi feljegyzéseket és a gyermekekről szóló információkat. Mindkét perben a felpereseket csak monogramjuk, foglalkozásuk, államuk és internethasználatuk alapján azonosították, amivel ügyvédeik szerint "a tolakodó vizsgálat, valamint a potenciálisan veszélyes visszahatások elkerülése" volt a céljuk.

A Google-per egyik felperese, akit a "J.L." kezdőbetűkkel azonosítottak, és akit a New York Times bestsellerszerzőjeként és Texasban élő oknyomozó újságíróként írtak le, azt állította, hogy a Google a könyvének lopott PDF-jét használta fel Bard kiképzéséhez. A perben azt állítják, hogy a műve ma már széles körben ingyenesen elérhető a Bardon, a bot fejezetenkénti összefoglalókat ad a könyvből, sőt, szó szerint részleteket is megoszt.

Értsük végre meg, a generatív AI emberi műveket dolgoz fel remixelve azokat, sokszor jogsértő módon.

Hatásvadász cikkek tömkelege jelent meg az óceán mélyén talált anyag kapcsán, csak egyet idéznék a kormányunk által finanszírozott hiteles hírforrásból, Elter Tamás "újságíró" tollából: Origo - Döbbenetes felfedezés: tényleg földönkívüli űrhajó maradványait találták meg a Földön!

Az interneten tapasztalható, a social média tendenciózus elszaródása kiterjed az internetes hírportálokra is, aggasztó mértékben zuhan világszerte az újságírás színvonala és információk hitelessége.

A hírben szereplő felfedezés kizárólag azért döbbenetes, mert hír- és figyelem hajhász újságírók önmaguknak többszörösen ellentmondó állításokban tobzódva igyekeznek kitűnni a többi, még ostobább hír közül. Értem én, hogy klikkvadászat folyik az egyes aloldalak nézettségéért, hogy a hirdetőknek be lehessen hazudni, hogy micsoda egy menő oldalunk van és emiatt fizessetek többet. Csak hogy ez kontra produktív, az ostobaság mentén nem a megfelelő vásárlói réteget húzza be az oldal, így a hírdetések is a semmibe hullanak.

Tekintsünk el attól, hogy a magyar újságírok hírforrásai a külföldi, Blikknek megfelelő színvonalú oldalak és nézzük a tényeket. Az Origo cikkének címe, a link tartalma és a cikk tartalma 3 különböző dolgot állít.

A cikk címe azt állítja, hogy egészen biztosan mostmáraztán hűdehűha biztosan léteznek az UFÓ-k és az űrhajóik roncsát ide küldözgetik a Földre. Kérem gondoljunk bele a világűr hatalmas mivoltába és parányi naprendszerünk homokszemnyi méretére a galaxisunkban, a valószínűsége, hogy ilyen létezik, a végtelenbe tart (nyilván nem nulla, bármi megtörténhet, egy rózsaszín elefánt is eltalálhat egy SpaceX űrhajót kilövés közben, csak hát nem túl valószínű). Én szkeptikus tudós emberként túl is tudok ezen lépni, mert tényleg akármi is megtörténhet a világegyetemben. Mondjuk ez is.

Az Origo cikkjének a linkje már azt mondja, hogy több jel utal arra, hogy a Csendes-óceán mélyéről felhozott fémgömbök földönkívüli civilizációtól származnak. Ahha, tehát nem is biztos, de azért egy fasza főcímet csak ráhúztunk. Rendben, lépjünk túl ezen is, a kettő egy bizonyos őrült logikával tekinthető tartalmilag ugyanannak.

Aztán maga a cikk már csak azt taglalja, hogy egy bizonyos, nem túl szavahihető, kifejezetten minden egyes kavicsban UFÓ-kat látó tudós feltételezi, hogy akár idegen civilizációtól is származhatnak a kutya közönséges anyagokból álló kis vas ötvözet cseppecskék, melyek a légkörbe lépéskor elolvadó vas meteoritokra jellemző formációk.

És akkor tegyük csak egy kicsit a tudomány nagyítója alá a fent említett, idegen civilizáció létezését alátámasztó bizonyítékot. Igyekszem megindokolni, hogy ezek a kis fémgömbök valószínűleg nem idegen technológiát képviselnek, még a Harvard igen tisztelt tudósának állítása ellenére sem. A prominens földönkívüliekre vadászó tudós szerint a Csendes-óceánból kiemelt több mint 50 apró fémgömb lehet, hogy intelligens idegenek műve. Én ezzel kapcsolatban ultra szkeptikus vagyok.

Az említett több száz igen apró mágneses fémgömb a Csendes-óceán mélyén hevert egy jó ideje. Most ezeket a parányi gömböket egy tudományos expedíció kotorta ki és olyan médiafelhajtást gerjesztett, amely egyes tudósok szerint megalapozatlan.

2014-ben egy tűzgömb lángolt az égen Pápua Új-Guinea fölött, és közben törmeléket szórt magából. Egy, a közelben található megfigyelő állomás több mint 177.000 km/h sebességet mért a tűzgömb relatív sebességeként, és a NASA Földközeli Objektumokat Vizsgáló Központja (CNEOS) is észlelte a törmelékek becsapódását. A tűzgömb, mely egy meteorit volt (semmiképpen sem idegen űrhajó, ahogy azt a már említett újságírok érzékeltetni próbálják) meteorit az óceánba csapódott, mintegy 85 kilométerre a partoktól.

Avi Loeb, a Harvard Egyetem asztrofizikusa a meteorit keresésére indult. A Föld légkörébe való belépéskor mért rendkívüli sebessége és röppályája alapján Loeb úgy vélte, hogy az általa Interstellar Meteor 1 (IM1) névre keresztelt tárgy egy másik csillagrendszerből származó relikvia. A Daily Beastnek (LOL) adott interjúja szerint Loeb úgy véli, hogy a tárgy idegen - nem emberi lények által készített technológia nyomait - is tartalmazhatja. Hatja.

Nem ez az első alkalom, hogy Loeb azt feltételezi, hogy a Naprendszerünket idegen technológia látogatta meg. Öt évvel ezelőtt ő és Harvard-kutatótársa, Shmuel Bialy azt javasolta, hogy a furcsa, Oumuamua elnevezésű csillagközi objektum, amely 2017 végén suhant át a Naprendszerünkön, egy fényvitorlához hasonló autonóm idegen szonda volt. Az objektumról szóló tanulmányuk a média nagy érdeklődését váltotta ki, és a szélesebb tudományos közösség részéről is visszatetszést váltott ki. Könnyű úgy kijelentéseket tenni, hogy azt mást nem tudja sem reprodukálni, sem ellenőrizni, melyek pedig a tudományosság alapját képezik.

Most a kriptomilliomos (!) Charles Hoskinson finanszírozásával Loeb egy expedíciót vezet a Csendes-óceánon, hogy visszaszerezze az IM1-et. A legénység eddig több mint 50 mágneses fémgömböt - vasból, magnéziumból és titánból álló apró gömböket - hozott fel, amelyek a már említett meteor darabjai lehetnek (de ez messziről sem biztos, tények nem támasztják alá). Loeb egy nemrégiben megjelent blogbejegyzésében ezeket a gömböket anomáliának nevezte - feltehetően alacsony nikkeltartalmuk miatt, amely a meteoritok gyakori összetevője.

"Ez volt tudományos pályafutásom legizgalmasabb élménye" - mondta Loeb az expedícióról a Motherboardnak (újra csak LOL) adott nemrégiben adott interjújában. Sok tudósnak azonban kétségei vannak a fémgömbök eredetével kapcsolatban. Sőt, azt mondják, hogy ezek a bizonyos gömbök talán egyáltalán nem is kapcsolódnak a 2014-es tűzgömbhöz. 

"Már egy évszázada ismert, hogy ha fogunk egy mágneses gereblyét, és végig húzzuk azt az óceánfenéken, akkor földön kívülről gömböket fogunk felszínre hozni" - mondta Peter Brown, a kanadai Nyugat-Ontario Egyetem meteorológusa a Live Science-nek. Az ilyen törmelékek világszerte felhalmozódtak a tengerfenéken az évmilliók során a meteoroktól, amelyek apró, olvadt fémdarabkákat dobtak le, amikor elhaladtak felettünk - tette hozzá Brown. A változó óceáni áramlatok és az üledékmozgások figyelembevételével "lényegében lehetetlen lenne azt mondani, hogy ez a bizonyos gömb egy adott eseményből származik". Brown nemrégiben társszerzője volt egy tanulmánynak is, amely megkérdőjelezi az IM1 csillagközi származását. Az állítás, miszerint a meteor a Naprendszeren kívülről érkezett, a légkörünkbe való belépéskor elért sebességén alapul. Ez pusztán egy feltételezés, bizonyíték nem támasztja alá. Brown szerint azonban "különösen a nagyobb sebességeknél az amerikai kormány szenzorai hajlamosak túlbecsülni a sebességet". Az alacsonyabb sebesség megmagyarázná az objektum szokatlan fényességprofilját is, amely nem felelt meg annak, ami egy több mint 160 000 km/h sebességgel mozgó fémmeteor esetében elvárható lenne, mondta Brown.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a meteorit nem egy másik csillagrendszerből származik - csak azt, hogy nem feltétlenül az. Eddig még nem volt megerősített csillagközi meteoritbecsapódás a Földön, bár Brown maga 20 évet töltött a kereséssel. Ami azt a lehetőséget illeti, hogy ez a földönkívüli technológia bizonyítéka, a tudományos közösség nagy része szkeptikus. "Ez egy rendkívül klassz eredmény lenne" - mondta Brown. "De nem látok olyan bizonyítékot, ami feltétlenül alátámasztana egy ilyen szélsőséges hipotézist".

És bár én véleményem egy dingóvesényit sem számít az Origo vagy bármely más hírportál újságíróinak, de én azért csak tisztelettel szeretném javasolni, hogy először olvassanak és tájékozódjanak mielőtt ostobaságokat írnak. Nagyon szépen köszönöm és további napsütéses szép napot kívánok mindenkinek!

A napokban írtam az elhízottságról és blog bejegyzésemben azt jegyeztem meg, hogy a BMI magas értéke nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki elhízott lenne. Írtam azt is, hogy a magas BMI korai halálhoz vezet. Ez utóbbi állításomat cáfolja meg részben egy új, a New Brunswick-i Rutgers Institute for Health által végzett kutatás. A kutatás a túlsúlyossággal foglalkozik, az elhízottak és kórosan elhízottak esetében továbbra is fennáll a korai halál kockázata.

Egy nagyszabású amerikai tanulmány szerint a túlsúlyos, de nem elhízott embereknél valamivel alacsonyabb volt a vizsgált időszakon belüli halálozás kockázata, mint az egészségesnek vélt testsúlyúaknál. A túlsúlyosnak minősített testtömegindex nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki egészségtelen.

A túlsúlyosság talán mégsem olyan rossz az ember egészségére nézve. A legújabb bizonyíték egy nagyszabású vizsgálatból származik, amelyben a túlsúlyosnak, de nem elhízottnak minősített embereknél valamivel alacsonyabb volt a halálozási arány, mint az ideálisnak vélt testsúlyúaknál - ami arra utal, hogy túl alacsonyan határozták meg azt a küszöböt, amelynél az egyéneket túlsúlyosnak minősítik.

Az nem vitatható, hogy a nagy testsúly káros az egészségre, de nem világos, hogy mikortól kezdődnek az egészségügyi kockázatok. Az orvosok általában azt tanácsolják, hogy fogyjanak, ha magas a testtömegindexük (BMI), amely a kilogrammban kifejezett testsúly és a méterben kifejezett magasság négyzetének hányadosa.

A legtöbb országban az egészséges testsúlyt 18,5 és 24,9 közötti BMI-értéknek tekintik. A 25 és 29,9 közötti BMI túlsúlyosnak, a 30 és afeletti pedig elhízottnak számít. Ezek a küszöbértékek azután váltak orvosi ortodoxiává, hogy a WHO, azaz az Egészségügyi Világszervezet 1997-es jelentésében idézték őket.

A korábbi kutatás akkor keltett hullámokat, amikor megállapította, hogy azoknál az embereknél, akik valamivel az "egészséges" 25-ös küszöbérték felett vannak, valamivel alacsonyabb lehet a halálozási arány, mint a vékonyabbaknál. De sok ilyen tanulmány régi és akkor készült, amikor az emberek általában karcsúbbak voltak, és a résztvevők nem voltak etnikailag sokfélék - mondja Aayush Visaria, a New Brunswick-i Rutgers Institute for Health munkatársa.

E problémák megoldása érdekében a kutatócsoportja egy újabb, 1999-ben kezdődött tanulmány adatait elemezte, amely mintegy 500 000, ismert magasságú és súlyú, etnikailag sokszínű amerikai felnőtt túlélését követte nyomon 20 éven keresztül.

A 25 és 27,4 közötti BMI 5 százalékkal alacsonyabb halálozási kockázattal járt ebben az időszakban, mint az egészséges testsúlyúak 22,5 és 24,9 közötti BMI-je. A kissé magasabb, 27,5 és 29,9 közötti BMI még jobbnak tűnt, és 7 százalékkal alacsonyabb halálozási kockázattal járt.

Az ilyen jellegű tanulmányok egyik kritikája, hogy a túlsúly látszólagos előnye lehet, hogy csak egy félreértelmezés, amelyet az okoz, hogy azok az emberek, akik fogynak, amikor betegek, nagyobb valószínűséggel halnak meg.

Az új kutatásban azonban ez a minta akkor is megfigyelhető volt, ha a vizsgálatba való belépést követő két éven belül meghaltakat kizárták a számadatokból.

Visaria szerint korai lenne azt a következtetést levonni, hogy a jelenleg túlsúlyosnak minősített BMI jobb, mint az egészséges testsúlyúaké, mivel az ehhez hasonló populációs vizsgálatok torzíthatják az eredményeket. "Még nem vagyunk biztosak abban, hogy ez valóban értelmezhető" - mondja. "Helyesebb üzenet az, hogy a BMI összességében csak nem jó mutatója a halálozási kockázatnak - más tényezők, például a testzsír eloszlása is fontos szerepet játszik".

Katherine Flegal, a kaliforniai Stanford Egyetem munkatársa, aki az elsők között volt, akik kimutatták, hogy a kissé túlsúlyosnak minősített testsúly alacsonyabb halálozási kockázattal jár, azt mondja, hogy a túlsúlyos és elhízott testsúly jelenlegi küszöbértékei önkényesek. "A természet nem szép, tiszta számokkal szerveződik - ezek egyértelműen számjegyes preferenciák, amikor olyan számok vannak, mint a 25 és a 30" - mondja.

Júniusban az Amerikai Orvosi Szövetség azt tanácsolta az orvosoknak, hogy a BMI-t nem szabad elszigetelten használni az emberek súlyának értékelésére, hanem más tényezőkkel, például a derékkörfogattal és más egészségügyi mérőszámokkal együtt kell figyelembe venni.

Roy Taylor, a Newcastle-i Egyetem munkatársa szerint a BMI-t a népesség egészségi állapotának felmérésére fejlesztették ki, és nem szabad arra használni, hogy egészségügyi tanácsokat adjanak az egyéneknek.

Hivatkozás:

PLoS One DOI: 10.1371/journal.pone.0287218